Cím: Menekülés
Szerző: bla - Hárs István
(03-27-2004 @ 09:16 pm)
:
Hirtelen nem tudta mihez kezdjen. Hallotta messze a lármát, kiabálást, de már az erdős hegyoldalban járt, amikor először utolérte a kutyaugatás. Tudatát beszűkítette a félelem. Csak minél gyorsabban, gyorsabban… De fáradt is volt, s tudta nem lehet képes a kutyákkal felvenni a versenyt. Miközben lázasan kapaszkodott, hogy minél előbb feljusson a gerincre, sebesen jártak gondolatai. Elrejtőzhetnék… De a kutyák kiszagolnak! Felmászom a fára. Megállnak alul, bevárják a hordát, s akkor végem! Aszfaltos, vagy köves útra kellene térnem… De itt a világ végén nem lelek! Valami vízfolyásig kell eljutnom! A hirtelen jött gondolat tüzes betűkkel írta agyába – VÍZ,VÍZ. Az elmossa a nyomokat, a szagot. Felért a gerincre. Egy pillanatra megállt, letörölte a verítéket a homlokáról és visszapillantott. Csak hangját halotta üldözőinek, látni a fák sűrűjétől nem tudta őket. Saját zihálása futás közben elnyomta zajukat, de most – ahogy egy pillanatra visszatartotta lélegzetét, sokkal közelebbről hallotta őket, mint amikor nekieredt. Megnyalta ujját s a levegőbe tartotta. Szélcsend volt, szelő sem ringatta a leveleket. Tovább rugaszkodott most már enyhe lejtőn vitték lábai, de a kutyákat nem győzhette le. Tudta ha nem talál ki valami fondorlatot, rövid időn belül meg kell velük küzdenie. Egy ág csapódott arcába, melyet már nem kerülhetett el. A seb több lehetett egy karcolásnál, mert éles fájdalmat s melegséget érzett lassan nyakában elindulni. Rohant ahogy tudott, de érezte ez kevés hosszútávon. Hirtelen megcsúszott a lejtőn összegyűlt levelek alatti tócsában, elvesztette egyensúlyát, s már csak hengergőzve volt képes kivédeni a zuhanást. Egyderekasan széles, odvas fa törzsénél landolt, amelynek nyílásából elviselhetetlen szag csapta meg orrát. Megtorpant. Ez segíthet. Valami kisállat teteme hevert odabent, az árasztotta ezt a bűzt. Már nyúlt volna be, de idejében visszakapta a kezét. Nem szabad hozzáérnem – gondolta, s kétségbeesetten pillantott körül valami ágat keresve. Meg is pillantott egyet néhány méterre, ami alkalmasnak látszott. Odaugrott, felkapta, letörte a végét, majd új fegyverével tért vissza az odúhoz. Ügyesen beleszúrta a kis testbe az általa kényszerből nyársként használt ágat. Könnyebben ment, mint gondolta. Remélte nem szakad be a kiemeléskor. Először felfelé, majd kifelé húzta, s sikerült kiemelnie magától távoltartottan a bomló tetemet. Egyre közelebbről hallotta a kutyákat, már meg tudta különböztetni az egyes állatok hangját is, legalább tucatnyian lehettek. Gyorsan letépte magáról ingét – nosztalgiával gondolt a meghitt pillanatra, mikor ajándékba kapta a lánytól, ráemelte a tetemet, betakarta, s az újjakkal összekötötta, majd azokat fogva rohant tovább. Már jól elhagyta a gerincet, a hegyoldal közepénél járhatott, de nem haladt most oly sebesen, mint korábban. Alkalmas fákat keresett. Már jó ideje kapkodta tekintetét futás közben jobbra balra, míg egy megfelelőt talált távolabbra. Körbeszaladt, egy jó tizenöt méteres kört leírva. Lefékezett. Kibontotta az ingét, s óvatosan – nehogy hozzáérjen a tetemhez – rákötötte az újakat. Majd megfogta a tetemet tartalmazó inget, átfordította, s a tetemmel a földön húzva tovább igyekezett az alkalmas facsoport felé. Mintegy 50 métert tehetett így meg, mire odaért. Leoldotta vigyázva az inget az állat testéről, ügyelve, hogy befelé hajtogassa a szagtól szennyezett részeket kis csomóba gyúrta, s táskájába tette a gombócot. Majd elkezdett felmászni a fára. Azonnal lehorzsolta karjáról, melléről a bőrt, de remélte, ez most nem fogja befolyásolni a menekülést. Mintegy 10 méter magasra jutott, amikor kifelé kúszott az egyik ágon, amely alá benyúlt egy másik fa vastag ága. Hasra vetette, majd leeresztette magát, s bizonytalanul egyensúlyozott a másik fa ágán befelé a törzs felé. Majd a szemben lévő ágon kifelé. Egész a végére jutott, mintegy 6 méteres magasságban, amikor úgy gondolta, tán elég lesz. Lehasalt, leengedte magát az ágról miközben kapaszkodott, keresve a helyet, hol ugorhat le. De még alatta is ágak voltak. Másznia kellett, s ez lassabb volt, mit egy leugrás. Egyre hangosabban hallotta a kutyák hangját. Most érhettek a gerincre. Próbálta felmérni a hangok és tartózkodási helye közti távolságot. Már nem törődött a kisebb ágak testét karistoló fájdalmával. Rémülten menekült. Az alsó ágról kétségbeesetten vetette magát le a mintegy 4 méteres mélységbe. Roggyantott lábbal érkezett és azonnal elvetette magát a földön távolodva a felmászás helyétől. Az óriás tölgyek közt jó 20 méterre becsülte a távot, ahol a bomló állattetem maradt. Újra nekieredt a lejtőnek, igyekezett a fákhoz nem érni, még a fűszálakat is kerülte volna, ahogy sebesen futott. A menekülés irányát is megváltoztatta. Nem párhuzamosan haladt már első nekieredésének gerinctől vett irányával, hanem a völgy távolabbi vége felé igyekezett, ahonnét egyre erőteljesebb morajlást hallott. A víz! Összeszedte minden maradék erejét, s megkísérelte tartani a tempót. Egyre erőteljesebben hallotta a zúgást, míg mögötte megváltozott a kutyák ugatása, érezte a hangokból, hogy elbizonytalanodtak. Futott, hisz tudta, az életéért küzd. Egyre több sziklás rész lassította haladását, majd hirtelen a parton találta magát. Jobbról hallotta az erős zúgást, bal felé igyekezett. Nem volt nehéz szerencsére a haladás, egy kisebb csapás vezetett a parton lefelé, amit vagy állatok, vagy emberek rendszeresen használhattak. Így telt el néhány perc miközben kereste, hogy juthatna át a vadul tajtékzó vízen. Ahogy lefelé haladt, érezte csendesedik a víz. Valami úszó alkalmatosságot keresett, amivel eltávolodhatna üldözőitől, megtorpant. Ekkor érte utól a kutya. Hangos hörrenéssel vetette magát rá. Az állat kifinomultabb érzékkel rendelkezhetett a többieknél. Azok valószínűleg még mindig a kör közelében szaladgálhattak, szimatolva az eltűnt szagnyom után, s fintorogva az oszló tetem bűzétől, amelytől igyekeztek távol maradni. Ez a példány azonban átlátott a szitán, s túljutott a ravaszkodáson, s most rávetette magát. Ágyékának ugrott volna, de elétartotta hirtelen mozdulattal hátizsákját. A céltévesztett támadást, azonnal újabb követte, s tudta, a kutya gyorsabb, mit ő. Hirtelen jutott eszébe a derekán függő kés. Míg baljával a kutya előtt hadonászott a hátizsákkal, jobbjával kirántotta tőrét és az újra rávetődő kutya oldalába mártotta a pengét. Fájdalmas üvöltés volt a válasz, az állat lerogyott. Tudta érzékeny pontot talált, de lehet, hogy a többiek is meghallották, merre kell folytatniuk az üldözést. Rohant volna tovább a csapáson, de egy vízbedőlt ágat vett észre a parton. Ha ezt be tudnám lökni a folyóba…Nekiveselkedett. Az ág erősen besüppedt már a parti iszapba, lassan mozdult csak erőfeszítésére. Megállt egy pillanatra. Ismét erőteljesen hallotta a kutyák hangját, s ez rádöbbentette, felfedezték menekülése új irányát. Végső nekirugaszkodással megkétszerezte erejét, s behúzta az ágat a térdig érő parti vízbe, majd tovább lökte befelé. Gyorsan elvesztette a lába alól a talajt, már együtt sodródott az ággal a sebesen haladó áramlatban. Visszapillantott amerről indult, de a víz kanyarulata már lehetetlenné tette, hogy észrevegye, a nekiveselkedéskor a parton felejtette hátizsákját. Puszta tőre maradt csak a tokban derekán. Reménykedett, minél később találják csak meg, addigra messze juthat a folyón.
(1058 szó a szövegben) (866 olvasás) 
|
