Fullextra.hu

Kezdhetném a költő szavaival: „Ős, buja földön gázolok…”, s ez meg is felel a valóságnak. Tolnában a Sió mentén kaptatok fel a Somogy felé emelkedő domboldalra, hogy újra megbizonyosodjam, eltűnt egy település. Hajdan, nem is oly régen, mintegy 40 éve, még temploma, iskolája volt, s gazdagnak nevezett sváb családok lakták. Mára, csak a Szép família elhagyott háza áll az egykori település szélén, az sem sokáig. Az összedőlés fenyegeti. A 60-as évek elején még virágzó falu utolsó tégláját is eladták, azt építőanyagként elszállították máshová, s erre a sorsra jutott az Isten háza is. Csak az egykor mellette állt temetőben állnak még gyomokkal övezve a régi sírkövek. Rajtuk háborús hősök és egyszerű családanyák, apák nevei. Néha egy-egy leszármazott még visszajár, hogy virágot helyezzen a sírokra. Lehet, ma már a térképen sem található a Kölesd - Borjád helységek mellett 1,5-2 kilométerre Somogy felé hajdan elterült helység, Hangos. Szomorú sorsát az okozta: senki nem akarta megépíteni a betonutat rajta keresztül Uzd és Kölesd között, így egyszer csak elfelejtették, mert az út a Sió parton, Borjádon keresztül vitt, amely ma is oly kicsi, illik rá az „isten háta mögötti” jelző, mert nincs temploma a 150 fős közösségnek. Hangos egykori helyén mélyút vág keresztül, egykori villanypóznák szegélyezik még, rajtuk a sorszámok. Helyenként már csak a gyámoszlop árválkodik, a pózna nemesebb sorsra jutott. A vízmosás vájta, gazzal benőtt út két oldalán az egykori telkek, ma szántóföld, vagy bozót jelleget öltenek. Ahol nagyobb területet egybe tudtak nyitni, ott művelik, míg a bozótos részen hosszan nézek farkasszemet egy általam felriasztott, megrettent őzzel, aki csak lassan eszmél, idegen jár a világában. A terület a svábok betelepítése előtt már sokkal régebben, az ókori időkben is lakott volt, hisz Hangos-pusztán aranykincsleletet is találtak a régészek. Tudjuk, hogy a Sió mellett, az eredeti meder partján kelták éltek. Önkéntes régészek még ma is bóklásznak a már lassan végleg eltűnő, helyenként mocsaras földeken, s nem is eredménytelenül. Tudjuk, hogy a rómaiak is itt hagyták nyomaikat, biztosítva a dunai limes hátországát. Ma azonban, csak az elhagyott körtefa ad gyümölcsöt az erdei vadaknak. Miért is mesélem mindezt el így bevezetőben. Csak arra hoztam meseszerű példát, hogy hogyan, mily gyorsan változik a környezet körülöttünk. Ami tegnap település, ma bozótos erdő. S a változással együtt jár a feledés is. Vajon tudjuk e pontosan, kik éltek itt, e gyönyörű, gazdagon-termő, szívünknek kedves táján a világnak előttünk 50-100 éve, 500 vagy 1000 évvel régebben, időszámításunk előtt, vagy netán még korábban? Mindenki előtt ismert, hogy a honfoglalást történetíróink 895-re teszik, mikor is az előtte szövetséget kötött, s a vezérséget Álmos törzsének vezetői kezébe tevő 7 törzs korábbi lakóterületét feladva nyugatra nyomult. Verecke híres útján teljes állatállományával és pereputtyával új hazát mondáink szerint akár csellel, akár erőszakkal keresve jutott a Kárpát – medence területére. Már Fettich Nándor – híres régészünk is 1500 éves, helyi történelmünkről beszél hivatkozva helyesen neves történetíróinkra. Előtte Etelköz és Levédia nevei ismeretesek, ahol nem kevés ideig, évszázadokig élt a magát magyarnak nevező népesség, amelyet végül a nagy népvándorlás kései fázisában, sokak állítása szerint a besenyők hatását is elszenvedve hagyott oda. De mennyire adhatunk hitelt a Strabónt is segítségül hívó véleményeknek, amelyek a Kaszpi-tenger mellékén villantják fel szkíta őseink táborhelyeit? Vagy milyen igazságtartalommal bír a párthus rokonság? Iskolás korunkban három vidék is felmerült tanulmányaink során őshazaként: a Volga-Káma folyók vidéke, Közép-Ázsia, és Nyugat Szibéria. Jól emlékezünk vajon ezekre? Az őstörténet kutatás legnagyobb problémáját az okozza, hogy nincsenek írásos emlékek. Az írott történelem kezdetén őseink az Ural hegység vidékén, Nyugat Szibériában éltek, viszonylag távolabb a fejlettebb írásbeliség kialakulásától. Az ókori szerzők sem szolgáltatnak épp ez okból feljegyzéseket róluk. Csak a szteyeppi vándorlás kora az amelytől, ha nem is bőségesen, de rendelkezünk bizonyos őseinkre utaló feljegyzésekkel. Írások nélkül más tudományokat kell segítségül hívnunk, hogy múltunkra utaló nyomokra leljünk. Ilyen a nyelvtudomány, a lingvisztika, amely a nyelv fejlődésén, alakulásán keresztül juthat bizonyos eredményekre. Persze a nyelv fejlődése nem esik mindig és mindenkor egybe egy nép történetével, annak fejlődésével, de változásaiból adódóan levonhatók következtetések a nép anyagi szellemi környezetének, fejlődésének milyenségéről. Sok minden befolyásolja azonban a tényszerű megállapításokat. Részben a nomád népek szétválásának, összeolvadásának gyakran bekövetkező tényei, részben az együttélésből adódó nyelvcsere homályosítja el ez időtávban éleslátásunkat. Bár a régészet, az archeológia felszínre hozza a korabeli anyagi kultúra emlékeit, ezekből arra következtetni, hogy milyen nyelven beszélt a nép, nem lehet. S újabb problémát okoz, hogy egy régészeti kultúrkörön belül több népcsoport is szerepel/het, hiszen nomád voltuk általában hasonló fegyverzetet és díszítőművészetet eredményez. Nehéz tehát egymásnak pontosan megfeleltetni a nyelvészet és a régészet eredményeit is. Fentiek tükrében nem csodálkozhatunk, hogy történetünk ez időszakát viták jellemzik. A fő kérdés ezekben, hogy származásunk finnugor vagy török eredetet hordoz e magában. Egyik nézet az ős-európaiság, míg a másik a nagymúltu, keleti történeti népekhez tartozás tudatát adta. A vita ma is folyik. A középiskolákban pedig a következőket tanítják: Az i.e.IV. évezredben, az ún. „Uráli korban” a finnugor nyelvcsaládba tartozó nyelveket beszélő népek az Ob folyó vidékének erdős mocsaras területén éltek, halász vadász életmódot folytattak é paleolitkori pattintott kőeszközöket használtak. Íjat, nyilat ismerték. E korban szakadtak le tőlük a szamojédok – észak-kelet felé vándoroltak el -, kiknek nyelve másirányban fejlődött tovább. A következő évezredben a déli szomszédokkal való érintkezés következtében elterjedt a csiszolt kőeszközök használata. Ezt neolit kornak is nevezzük. A jobb eszközök eredményesebb halászatot, vadászatot tettek lehetővé, ez pozitív hatást gyakorolt a népszaporulatra. S a növekvő népesség nyugat felé terjeszkedett, átkelt az Ural hegyvidéken, benyomult a Volga-Káma folyók vidékére. Nem tudjuk azonban mindez pontosan mikor történt, hogyan, s mennyi idő alatt jutottak eleink Baskiriába, de hogy török népek közt élhettünk, a nyelvi hatások igazolják. A nép vándorlását a török népek mozgása váltotta ki. A VI-VII. században már itt találjuk őseinket – beszélt nyelvükre permi nyelvi hatások igazolhatók, akik a VIII. században átkelnek a Volgán és elfoglalják a folyó és a Don folyó közti területet, amelyet Levédiának ismerünk. E korban a kazárok voltak legjelentősebb hatással népünkre, a kagant valószínűleg fejedelmünkként tiszteltük. A kettős fejedelemség (kende-gyula) is kazár mintára jött létre. Állítólag a székelyeknél a középkorig fennmaradt rovásírásunk is kazár alapokon nyugoszik. De ez időszakban ismerkedtünk meg a földműveléssel, gazdálkodással is. Pontos oka ismeretlen, de nyugatabbra húzódva lazítottunk a kazár szövetségen, új hazánk Etelköz(folyóköz) néven ismeretes, amely a Duna és a Dnyeper közti sztyeppés területet jelentette. Ekkor csatlakoztak őseinkhez a kabarok, akikből a VIII. törzset szervezték meg, s akik segédhadként küzdöttek a hódításoknál. A nép zsákmányszerző hadjáratokat is vezetett a környéken lakó szlávok ellen, de a Kárpát medencébe is eljutott, biztos adatunk 862-ből van erről. Az egymással szembenálló frankok és morvák egymással felváltva kötöttek szövetséget a velük – zsákmány reményében – zsoldosként harcoló magyarokkal. Végül elérkezik a szorosabb törzsszövetség ideje, amelyet Álmos törzsének vezérsége alatt kötnek meg, s Árpád vezérletével bekövetkezik a honfoglalás. Dióhéjban ennyi a középiskolás magyar őstörténet, a türténelem honfoglalásig terjedő szakaszának lényege. Oly egyszerű és logikus. De így volt e valójában? S a történetet milyen mellékágak gazdagítják? Valós-e a kettős honfoglalás elmélete? Mi a helyzet az onogurokkal, a fenti összefoglalóban nevük sem említik? Hogyan, pontosan milyen utat bejárva kerültek ide eleink az etelközi, korábban don-vidéki, vagy uráli őshazából, miért ezt a finnugor családból származó nyelvet beszéljük? Milyen rokonsági viszonyban állunk a területen egykor hatalma teljében állt avar birodalommal, vagy milyen szoros a közismert kapcsolat az egykori hun fejedelem, az Isten ostorának is nevezett Attila nemzetsége és közöttünk, hogyan kell viszonyulnunk – ha említésre kerül – a szittya-szkíta néphez, van e közünk az egykor itt élt keltákhoz, szarmatákhoz. Van e közünk az első ismert történelmi civilizációt létrehozó sumérokhoz, vagy szabírokhoz? Hogyan kapcsolódik mindehhez Erdély és a székelyek népe? Mi a helyzet a székely-magyar rovásírással, melyet sokan ősiségünk jeles bizonyítékaként kezelnek, s egyesek még az egyiptomi hieroglifákat is e kulccsal vélik olvashatónak? S a vélemények gazdagsága nem nélkülözi a már-már fantasztikusnak is nevezhető elemeket sem. Japán rokonságunk nézete a kilencszer csavarodott DNS lánc nyomán politikai viharo-kat is okozott, vagy hogy őseink egy messzi csillagról, a Szíriuszról jutottak ide, s kapnak mába nyúló útmutatást. Az alábbi munkában a szerzői-szerkesztői kollektíva kettős célt szeretne megvalósítani: Összefoglalni, amit Európa köldökéről, a Kárpát-medence múltjáról a történelem, s a kapcsolódó tudományok ismernek, valamint áttekinteni, amit ma elődeinkről, a honfoglaló magyarokról tudunk, sejtünk pontosan addig a pontig, amíg birtokba nem vették véglegesen mai hazánk területét. Tarts velünk tisztelt Olvasó, s derítsd ki a magad, s családod számára, a sokszor egymásnak is feszülő forrásanyag közti nyomozásban, melyek a magyar nép, s a Te hiteles gyökereid!