Egy nyugodt, álmatlan éjszaka után

tárom ki kapuim sután, keresetlenül,

s vendégem, ki beül hétvégi otthonom

kényelmébe, mosolyog. Körbefonom

tájjellegű mesémmel, a Sió, a sziget,

- kúria, sörétgyár és Petőfi szekere -

s mindezért megfizet. Auszráliáról mesél

hol kenguru, teve, s kacsacsőrű emlős

él vígan, mert semmi ellensége, csak

ember nem látja tőle, hol az útnak vége,

annyi van már belôlük, ”jobban tesszük

ha lelőjük” - tartják a helyiek, úgy 20

miliónyian a tengerparti városokban.

Egy kontinensnyi ország, benne 200

ezer őslakos, már hatvanezer éve él

itt, hol kapott elég földet a fehérektôl

rezervátum gyanánt, s nem banánt

termel, csak siratja a fákat, melyekből

láthat ugyan még, de kétbillió hiányzik

ahhoz, hogy ökológiailag megmenthető

legyen a földrész a sivatagosodástól.

Nem mástól, igen, ember tette, hogy

ilyen marginalizált, sérült itt az élet,

lélek alig van a kontinens belsejében,

csak egyesek fejében fordul gondolat,

hogy kiaknázható lenne kontroll alatt,

de messze ez még, tervnek jó csupán.

Nyáron 40 fokos hőgutám csap kupán,

s védekezhetem a légkondival, mit a

napenergia hajt meg, de a növények,

állatok mind együtt szenvednek velem,

alig van segedelem, csak túlélni kell.

Az angol szelíden jóváhagyja: ”well”!

Ők is nyitottak, bevándorolhatsz majd,

ha eléred a pontot, előny a rokonság,

s ha szakmád speciál, s angolt beszéled,

ahogy dukál, s pénzmaggal is tele a zsebed,

előbb kiadod, aztán bezsebeled, ha

lesz haszon a birtokon, mit bérben is

művelhetsz, az Alföld, vagy Kunság

után, ott lesz ez csak igazán nagy hecc.

S ha sikerült hazádat újra váltanod,

4-5 évente felkeresheted régi otthonod,

s mesélhetsz arról, mi történik veled,

amióta új világban éled éltedet.