Itt, előttünk, mezítelen kebellel,
Tudom, most belső kényszer hergel,
De hidd el mégis, megértlek.
S ha nem lenne mögötted e vétek
- mit csak magad tartasz annak –
barátaid egyre többen vannak.
Ismernek, hívnak, hiányolnak.
Nagy értéked a tehetséged,
Ha nem használod - véged.
Ott lapul kezedben, ha írsz,
Érzésben, ha könnyezve sírsz.
Vagy ecseted nyomán, ha fest,
S ugye, kezed nem lesz rest,
Hogy megint az alkotást keresd?
Maradj hát, légy újra velünk!
S ha sikerül és megnyerünk
ismét magunknak, a pletykák
buknak, s megint gazdagodunk.
Tapasztalattal leszünk teljesebb,
s tán az élmény is megmarad
Hisz szabadon éltél néhanap.
Ne érezd hát, hogy megfagyott
a levegő. A közösség nem hagyott
oda, csak meglepően alakult a lét,
s ez sokunkra rányomta bélyegét,
mikor kiderült. Új volt a helyzet,
s bár a vészjelző korábban jelzett,
nem éreztük, hogy mozdulni kell!
Ma már felvértezve mosolygunk.
Nem súgunk össze, nem bolygunk
hátad megett. Vége, megtörtént,
s az élet megint mindent rendezett.
Emeld fel hát közöttünk arcod!
Nincs miért tovább vívni harcod,
Légy megújulva régi, Csingikém!