Itt élt hát tannénink, s miután már nem törhetett pálcát a vásott diákok hátán, megvette az önkormányzattól az iskolát. A gyerekek már rég a szomszéd faluba jártak suliba, s az épületet a községnek nem volt gazdaságos feleslegesen fenntartania.

Zavarta a tantónénit a kertjében álló Petôfi emlékmû is amely megörökítette,, hogy itt írta jó Sándorunk egykoron a”Négyökrös szekér” címû, még ma is jól ismert opuszát. De a mintegy 20 négyzetméternyi kert körben bukszussal ültetve, közepén az emlékoszloppal, amely a táblát viselte az utcáról volt megközelíthetô és „belógott” a tanítónéni kertjébe. Nehezebben lehetett arra mûvelni a területet, mintha nem lett volna ott. Hát átszállították a Méhes kúriába, ahová egyébként jobban is passzolt, mert ott éjszakázott Sándor egykoron a méhesben.
Persze lehet, hogy ittjártakor nemcsak alvással töltötte az idôt. Éltek bizony erre csinos cserfes lányok a múlt században is. Lényeg, hogy a tantónéni, Sándor kései önkéntes követôjeként is, s a falu értelmiségije és egyik özvegye lévén, bizony kicsit fennhordta az orrát.
Ha szépen megkérték írt ugyan hivatalos levelet a helyiek helyett egy szép kerek sonkáért azok ügyes-bajos dolgaiban, de fôként lánya sorsa aggasztotta magányában - akit igen meggondolatlanul - egy hazánkban tanuló arabhoz adott féjhez Lybiába.

Büszke is volt rá akkoriban, hogy egy sejk lesz a vôje. Ki is tataroztatta az iskolát igaz nem rendesen, de kinézetre megfelelô módon, mikor jöttek leánykérôbe az arabok.

Aztán, hogy megvolt az esküvô, s rá 2 évre már keleten élte sorsát az új pár, felkerekedett a tantónéni, hogy meglátogassa ôket. Nem volt az út sem viszontagságoktól mentes, de amit ott talált, az végleg elkeserítette.
Lánya a legutolsó cigánysoron élônél is mostohább körülmények közt tengette kint mindennapjait, kézzel mosva az egész család szennyesét, s szerencséje, hogy férje nem cserélte el egy-két kecskéért jódolgában, mert ilyenrôl is hallottunk már. Szóval, hogy rövidre fogjam, kiderült, hogy nem a sejk fia volt, az egykor nálunk tanult arab diák.

Lehet, hogy lánya utóbb feltáruló sanyarú sorsa emésztette, lehet, hogy a magány vitte rá, de kezdett átjárogatni a szomszédhoz, hol a feleség reggeltôl estig, s idônként még a hétvégén is a szomszédos falu téglagyárában dolgozott termelésirányítóként.

Fess, jó karban lévô ember volt a szomszéd, s bizony ezt a tanítónéni ki is használta. Ment az adok-kapok titokban rendesen. Julika, a kocsis felesége - merthogy fogatoló volt a férfiember becsült foglalkozása - megfôzött mindig hétvégére, s csak csodálkozott esténként, hogy alig maradt valami étek, amikor munka után fáradtan hazatért. Szöget is ütött ez mihamarább az ô okos kis fejecskéjébe, s egy szép napon, amikor a falu apraja-nagyja valami nemzeti ünnepen közösségi életet élt, bizony nem restellte célzatosan leitatni a tantónénit. Sikerült is a manôver, s az rendesen be is csiccsentett. Julika nagy figyelemmel tartotta szemmel a tannénit, de hátrébb húzódott, kiváncsian várva mi fog kisülni ebbôl.
Nem is telt bele sok idô eltûnt a férje és a tannéni is a nyilvános közösségi életbôl, s mikor keresni kezte ôket, a volt iskolaépület konyhájában akadt rájuk. Szerencsétlenségükre nem voltak bezárkózva.
A tannéni a kocsist épp egy sarokba beszorítva kézimunkázott annak szerszámján, észre sem véve a hivatlan látogatót. Férje nem volt részeg annyira, hogy ne értette volna a szép szót. Julika csak annyit mondott felmérve a helyzetet, hogy ne hagyja abba, de most aztán egyszer s mindenkorra és utoljára csöcsöréssze meg a tannénit, mert ezt a kétlakiságot folytatni nem lehet. Aztán csak kifordult a konyhából, s ment vissza a bogrács körül mulatozók közé.

Látta ám, hogy nemsokára férje is megjelent köztük, bûnbánó arccal viselve korábban titkolt élvezete súlyát. Nem sokat szóltak már egymáshoz azon az estén, s valahogy eltelt az idô.
Egymásnak háttal fordulva lestek mindketten aznap éjjel a dunyhák alatt, mert álom nemigen jött egyikük szemére sem. Volt min merengeniük.

De az élet megy tovább. S másnap is volt nap, amikor Julika szembetalálkozott a jó tannénivel az utcán. Hogy-hogy nem szóba került az ô hites ura, akinek bölcs belátással megbocsátott, mert melyik falubéli férfi állt vón ellen ilyen ritkán felajánlkozó értelmiségi kísértésnek?
Szóval biztos tudatában nyerô pozíciójának nagyot blöffölve meglepte a tannénit:

- Viheted Erzsikém, még ma, így ahogy van. Csak át tud költözni a túloldalra a Te házadba, azzal a kis cuccával...
- Csak nem gondolod! Hogy képzeled, hogy én egy kocsissal éljek...Hát én pedagógus vagyok! - Lehet, de ahogy láttam a nunikád valahogy ezt korábban elfejejtette, vagy az már nem értelmiségi? - adta meg a kegyelemdöfést Julika, s mivel a kérdés valahogy a levegôben maradt, s a tannéni nehezen kapkodta vérpiros arcába a levegôt, Julika végleg faképnél hagyta a falu egyetlen Vegyesboltja elôtt.