Őszintén
Nem irtam egy sort sem, már igen régóta,
Bárhol is vigadnak, nélkülem szól nóta.
Sötét ármány súlya nyomasztja a lelkem,
Emlékszem még régről, néha remekeltem.
De most ember-féreg mászott a nyakamra,
Egykor barátom volt, tőle szűk e kamra.
Mert börtönnek érzem, egybe zárva véle,
Szabadulnék tőle, de nem hagyja mégse,
Újabb, s újabb gátat mindig kiötölve.
Évek óta járok helyben, folyvást körbe-körbe.
Már nemtelen eszmék jutnak az eszembe,
Vágyom legyünk ketten, gyorsan, szemtől-szembe.
Rendezném a számlát véglegesen végre,
Elintézve álmát nemcsak hétvégére.
Mégis csak úgy érzem, megkötve a kezem,
Embernek születtem erkölccsel, s megveszem.
Megtébolyodom, nem látok megoldást,
Nincs aki segitsen, nem találok sorstárst.
Mi végre jön el hát az új esztendő?
Vajh jut-e már végre vérző sebre kendő?
|
|