Álmomban hatalmas erdőt láttam.

Ott találtam magam:Kaliforniában.

Sűrű fenyő-erdő.Örökzöld mamutok.

Tőrzsük vörös fényben ragyogott.

Több rétegben hámló, tarka idős kéreg.

Ez a fa vagy ötszáz évet élt meg.

Magassága felhők fölé nyúlik

nem lát szemem el a csúcsig

Fölöttem zöldbe borult a táj

gyengén szűrődik át a napsugár.

Bozontos a tőrzse, túl terebélyes.

Húsz ember kell átöleléséhez.

De én ott csak egyedül vagyok.

Nézem az óriás mamutot.

Különös erő árad belőle

suttogva hív egy beszélgetőre

Mellette csak egy porszem vagyok

a társalgásba mégis belefogok

Több fenyő áll mögötte

Ő szelíden néz rám a földre.

Egyszerre sajnálni kezdem

többszáz évet tölt egyhelyben.

Többszáz évből lesz ezer

- a fa halkan énekelt.

Megélte a történelmet

de ő ebből mit sem sejtett

Átélt két világháborút.

Neki sajnos nincs kiút.

-A fa morogni kezdett;

elmondta, hogy mi a kezdet.

Elmondta, hogy mért a vég,

ezért félnem nincs miért.

Több száz évvel ezelött,

magot ölelt át a föld

akkor ő kicsírázott

gyökerei mélybe vájt ott

Ahogy serdűlni kezdett,

anyja árnyékában lelt védelmet.

Az idő múlt, a tőrzse nőtt,

termékennyé tette őt

Új kis magok kicsíráztak

örült a fa a fiának

S az öreg mamut emlékezett:

-csemetéit fejsze ölte meg.

Anyja közben elöregedett,

ő is favágók martaléka lett.

-A mamut tovább beszélt:

-Bennem van élet elég.

Hordom testemen a sebeket,

miket az emberek rajtam ejtettek.

Mindennél erősebb voltam!

Gyantáimmal a hegeket befoltoztam.

Szóltam hozzá:-Hiszen ez rettenetes!

Láttad meghalni anyád s a gyerekeket!

Itt álltál, s nemtudtad védeni őket?

Mostis csak az emlékek gyötörnek!

A hatalmasság halkan válaszolt.

-Ne hidd, hogy az élet ennyi volt.

Láttam kivágni fiaimat, igaz.

Ha ők nincsenek, az ember megfagy.

Tudtam, anyám megöregedett.

Ezer év után énis tönkremegyek.

És te hány évet élsz?-szólt hozzám.

-Még százat se. Mondtam mogorván.

Százat se és védekezni kezdtem:

ez is sok, ebben az életben.

Van kezem, lábam. Dolgozhatok!

- Mégis egyformák éjszakák és nappalok.

Hiába vagy rettentő, hatalmas!

Egyhelyben állni biztosan unalmas.

Társaid téged is körülvesznek,

de úgy mint engem, meg nem ölelnek.

Felnéztem rá, mondtam a magamét.

Ő zizegni kezdett:- No ebből elég!

Gyökereim ide vannak szegezve

de sorsom , hogy az életeket megmentse!

A férgeket az ember eltapossa.

Gyökereimben leltek otthonukra.

Mi lenne a mókusokkal, ha

nemhagyom, hogy tele legyek odukkal?

Őszre a termésem beérik

télre az ő csemegéik.

Otthont adok a rovaroknak

fészkét álcázom a madaraknak.

Én látom a változó természetet.

Ti emberek: későn keltek, korán fekszetek.

Gyökerem a sötét mélybe hatol

de nézem, ahogy feljön a Hold.

Látom felkelni s nyugodni a Napot.

Rám mosolyognak éjjel a csillagok.

Mindíg a legszebb ruhámban vagyok,

s megtehetem, hogy némán hallgatok.

Az sem igaz,hogy egyedül vagyok.

Az erdő zenéjét te is hallhatod.

Ölelni társaimat: igaz, nemtudom.

Köröttem vannak s bennük megbízom.

Te hány embert öleltél magadhoz?

Tudom:-e kérdés aggaszt most.

Ezért vagy itt, s beszélgetsz velem.

Nyugalmat áraszt mindenem.

-Leültem alá,hátamat nekitámasztottam.

Íly bölcsességet csak tőle hallottam.

Több ezer, Mit ezr! Milliók

éltek, leltek-e fában nyugovót.

Becsültem őt, mintha Istent láttam volna

életét a másikért feláldozza.

Részt vett a teremtésben, az örök körforgásban

s még szeret is élni,-e világban.

A mamut rámnézett:- hangosan nevetett

-Hát becsüld te is az életet!

Alatta ültem, szégyelltem magam.

Tudtam, hogy neki igaza van.