Karácsonyfadíszek

„Hova lettek a családi ereklyék?” Kéretlenül és váratlanul tolakszik e verssor az elmémbe. A szőnyegen ülök, a lecsupaszított karácsonyfa alatt, a díszeket rakosgatom a nagy kartondobozba. Azon gondolkodom, a karácsonyfadíszek, már amelyek túlélik az ünnepet, egy idő után ereklyékké válnak. Van köztük olyan, amely végigkísérte az én gyermekkoromat, majd a lányaimét is. Néma szemtanúi letűnt ünnepeknek.

Itt ez a szódásüveg! Nem is értem, hogy lehet egy szódásüvegből dísz! A férjem szülői házából való. És a letört fülű rózsaszín malacka, az ezüstszínű jégcsap is. Átvészeltek néhány karácsonyfa felborulást – vigyorgok magamban. Emlékszem, a férjemmel első karácsonyunkon kétszer is eldőlt a fa. Na és mikor Lilla lányom egy évesen lekapta az alsó ágról a legnagyobb, aranyszínű gömböt! Persze azonnal le is ejtette, és persze hogy eltört. Látom magam előtt a gyerekek tágranyílt, kíváncsi tekintetét. Nem az ajándékokat lesték, mindig a karácsonyfa bűvölte el őket, fényeivel, színeivel, csillogásával Elkápráztatta őket a látvány, és én el-elcsíptem egy kis önfeledt boldogságot az övükéből. Csak a kisgyermekek őszinte öröme tudja igazán meleggé, és varázslatossá tenni a szeretet ünnepét.

Sóhajtozva idézem fel a régi karácsonyainkat, mikor váratlanul felrémlik előttem egy kép. Látom két lányomat egy jövőbeli ünnepen, mindketten idősek, gyermekeik, unokáik vannak. Állnak a díszes fa körül, és nézik a csorba fülű malackafejet, a szódásüveget, a csillagon hintázó angyalkát, és a jégcsapot. „Ezek még a nagyi és a dédi díszei voltak! Nagyon régiek!” – súgja nagylánya fülébe a lányom. Érdeklődő mosollyal, elismerően bólogatnak. Én már rég a földben porladok, de a díszek megmaradtak a jövőnek, a múltból. A múltból, ami most a jelen. „Nagyon filozofikus hangulatban vagyok ma” – ingatom a fejem. Nem szeretem az illatos mécsesek fénye utáni szürkeséget, az űrt, amit az év legszebb ünnepe hagy maga után. Csend van körülöttem, és a szívemben hiányérzet. Már kimostam és eltettem a terítőket jövőre, elpakoltam a rénszarvasos és télapós mécsestartót, az adventi koszorú sem díszeleg az asztal közepén. Néhány, kissé szikkadt linzer árválkodik az ezüstfényű tálcán, felidézve az eltelt napok hangulatát. A békességet, a sejtelmes fénybe öltözött lakást, a vanília, és a mézes süti illatát.

Pakolok tovább. Szép ez a kis angyalka formájú dísz! Biztosan az unokámnak is tetszeni fog. Ereklye lesz!  Vajon tényleg az lesz? – aggodalmaskodom. – Kellenek ezek a régi, megfakult díszek majd a gyermekeimnek?
„Hát persze! – válaszol belül, bennem egy hang. – A lányaid megőrzik őket, hisz a családi ház karácsonyfadíszei. Szüleikre fognak emlékezni, a valamikori otthonukra, az együtt töltött karácsonyokra.”
Nem vitatkozom a belső hanggal, összeszorított szájjal bólogatok.

Kész. Minden dísz a helyén sorakozik a dobozban. Szomorúan nézegetem őket. Viszlát szépségeim decemberig!
Lassan feltápászkodom a földről, zsibbadt lábamat masszírozom, majd kezemben a dobozzal indulok a konyha felé. Aztán… Magam sem tudom, olyan hirtelen történt! Megbotlottam és hatalmas csattanással elhasaltam az előszoba járólapján. Egy másodpercig bénultan hevertem, fejem a dobozban, majd úgy pattantam fel, mint akit a bolha csípett meg. Zakatolt a szívem az esés okozta sokktól, zavarodottan néztem a „romokat”. Úgy tűnt valamennyi dísz ripityára tört. Döbbenten, elkeseredetten álltam. Te jó ég! – suttogtam és arcomat a tenyerembe temettem. Meleg folyadékot éreztem csorogni az ujjaimon. A tükörhöz rohantam, és majd elájultam a látványtól: arcom több helyen is végigkarcolva, vérrel maszatolva. Futás a fürdőbe, hideg víz, de a vérzés csak nem akar elállni. Arcom jobb oldalán egy mély vágás húzódik a többi, csak kisebb karcolás. Gyorsan bekenem a sebeket sárga fertőtlenítő folyadékkal, nézem magam a tükörben és hirtelen kitör belőlem a hisztérikus nevetés. „Mint egy indián! Lesz emlék a karácsonyfadíszeimről! Legalábbis, amíg élek. Itt fog virítani az arcomon a heg!” Visszaballagok a dobozhoz, leguggolok, hitetlenkedve bámulom a törmeléket, és sírva fakadok. Csípi a sebeket a könny. Ennyit az ereklyékről! Nem tudok a gyerekeimre hagyni semmit, ami a régi karácsonyokra emlékezteti őket! Dehogynem – szólalt meg bennem a hang. Az általad varázsolt ünnepek hangulata a szívükben örökké élni fog. A díszek? Csak tárgyak. Eltörhetnek, de emlékük megmarad. "Szellemképüket az utódok őrzik.”

2012.