Elmélkedés
Hogy visszhangoznak bennem a mindenek
amik tegnap még voltak...
Feszített tükrű lelkemre ráhajolnak,
hogy magukat látják-e még.
Végül minden gyertya csonkig ég
s időbe hülő sápadt viasz marad.
Holtomig fülemben laknak
az édes, s a borzasztó szavak
miket rátok, emberekre dobáltam
míg ébredtem, éltem, ültem, álltam.
S a hátam hajlik, időm önmagába görbül.
Becsülöm, ki végigcsinálná különbül
ezt a kicsi golgotát.
Furcsa...
Kis vétkeim, mint a mérgek,
immár szívemig hatoltak.
S, hogy visszhangoznak bennem a mindenek
amik tegnap még voltak...
|
|