Látta az udvaron a levágott lovakat. Nézte a lassan bomló tetemeket és tudta, hogy nem először látja mindezt.Minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy belépjen a házba, de az álom kíméletlenül sodorta magával tovább és tovább. A boltíves kapu fölött ott lógott a családi címer is, ahogy mindig.
Az övéi…
Orrát iszonyú bűz csapta meg.
„Ez a bomló hús szaga! Érzed?”
A rekkenő hőségben – a levegő szinte remegni látszott – nem volt kérdés, hogy a döglegyek előbb-utóbb megtalálják a véráztatta tetemeket. Belépett a résnyire nyitott kovácsoltvas kapun, s rögtön megérezte a kiontott vér enyhén fémes, édeskés illata. De most fel fog ébredni! Hányszor álmodta már végig… ám ezúttal másképp lesz!
”Fülledtség, sötétség!”
Kiverte a víz, s rázta  a hideg. Egyszerre fázott és volt melege, ahogy a macskaköves folyosón a ház belső udvara felé haladt. Látta a szökőkutat a kertben, s a mindig színes virágoskertet…
”Fülledtség, sötétség!”
„A virágok elhervadtak!”
A bűz egyre elviselhetetlenebb lett. Zihált és forgolódott, de az öntudatlanság béklyójából nem bírt szabadulni. Érezte a sötétséget, amely úgy ölelte magához, hogy szinte megfulladt bele.
(Az ágya csuromvizes lesz, mikor felébred…)
(Mint mindig.)
Kilépett a boltíves alagútból az udvarra. A nap elvakította s így kezeit védekezőn szemei elé tartotta, hogy lásson valamit.
Ezüstös, tejszerű ködpermet ült roskadozón a kert fáin… a szívén…Ébredő félelem szorította össze a gyomrát, mikor balra, a szobák irányába fordult.
Légyzümmögés.
Halott lovak.
Álom az álomban.
Tudta, hogy meg fog botlani, mert számtalanszor megbotlott már ugyanitt, ugyanígy…
Megint hozzáért a lába…
„Nézz le! NÉZZ LE!”
(NEM AKAROM!)
A földre pillantott és…
(ÉDES ISTENEM!!)
…és szembenézett a saját fiával!
Levágták a fejét! Öklét a szájába nyomta, hogy valahogy elfojtsa a feltörni készülő üvöltést, a hányingert, mindent.
A kicsi Ayr…
Az élettelen, fátyolos babaszemek vádlón néztek rá a szikrázó napsütésben.
„Használd végre a kezeidet!”
Nem bírta tovább. Elfordult, és görnyedten, öklendezve a nyitott ajtó felé indult. És szemben, az ajtó mellé téve, mint vérvörös, törött váza, mosolygott torz mosollyal az, ami valaha…
(Aerielle!!!)
…a felesége volt.
„Örök, féloldalas, véres mosoly... Látod? Így grimaszol a halál.”
A szobából az udvarra ömlő vér látványától meglódult vele a világ.
Fülledtség, sötétség.
Zihált és dobálta magát, ahogy feküdt Látta a két férfit akiket mindig látott álmaiban. Egy röpke másodpercig egymásra bámultak…
„Egy pillanat az egész örökkévalóság! Ébredj!”
Eszelős vigyorral az arcukon indultak el felé mindketten.
Csapkodás, zihálás
Az álom szövete mintha engedett volna egy picit… Napfény csillant a míves acélon, ahogy a pallos a magasba emelkedett.
”Ébredj! Ébredj! Ébredj!”
Látta fröccsenni a vért a levegőben, mikor a penge hátralendült…
(Aerielle vére!)
(A gyerek vére!)
(Istenem ébressz fel kérlek!!!)
„Ébredj!” 
Tüdeje megtelt levegővel, és mindent – MINDENT! – elhomályosított ez a kétségbeesett erőfeszítés.
”Nincstelenné lettél!”
(Hagyj!)
„Minden, ami valaha volt…”
(Tűnj el a fejemből!!!)
„Minden ami számított…”
Befogta a fülét, hogy ne hallja a saját hangját, ahogy meggyötörve, az őrület oltalmazó bugyraiba menekülve, világgá sikoltja fájdalmát. Kezeit előrelökte, mintegy kitépve magát az álom bénító fogságából.
Üvöltése még akkor is visszhangzott a temető felett, mikor kimászott a koporsóból.

2000. 02. 13.