Már mindenről te jutsz eszembe.
Jössz-jössz, az úton szembe,
lobog a szélben barna hajad.
Majd vörös leszel, (itt a pirkadat)
s én legyintenék a kényszerű csendre,
ám csillan az üvegpohár: szemed tükre!
Azon átnézve is a te arcod nézdelem,
de bármerre indulok, csak semerre
visz az út, nem hozzád Életem.
Hát milyen isten játéka ez, hogy
csalóka képként, mindeneken láttat,
de ha eszem vesztem is, s ha két lábam
összerogy, a képzet odébb vágtat,
s ajtódig sosem érhetek…
Künn zuhog. Hullik az ősz a földre.
Halnak az évszaknyi életek,
s csak suttog, suttog, a rettentő hiány…
Akár a tébolyult, kerengek nyomodban,
mert kicsit mindenhol ott vagy,
de seholse igazán…