Micsoda csoda itt ez a föld, ez az áldott emberi címer.
Dobálja ránk, új meg új varázsát a tündöklő jelen.
Ó, a „boldog hajnalok” cifra színésze, hogy csalogat, mímel.
- Új ruhát! – kiáltja, és csak játszana tovább.
Játszana
velem.

Hát hová lettek az eddig tanultak?
Akikben volt még emberség, dac, tisztelet,
hová mentek?

Milyen nagy itt a csönd…
Nosza rajta! Adjunk még sarat a sárnak,
fejfát az embernek!

Ó, Ádám, Ádám!
Jaj, Éva, Éva!
Az a merész harapás,
de kéne még ma.
Az az első: „Nem!”
Hová lett belőlem?
Csonkig ég a
karámba hajtott büszkeség lángja.
Pénz-igába veri az embert,
győzhetetlen
saját fajtája,
és nem förmed senki égre!

Mondd, látott-e már Isten szánandóbbat
halálraítélve?

Mert nekünk Heródiás kell!
Nekünk csak tánc és árulás, és boldog izgalom,
nekünk néma kések nyiszája,
nekünk öröm, míg csak másé a csonthalom,
míg más pásztoroknak döglik a nyája,
nekünk felejtés kell örökkön-örökké!

De jaj, keressetek velem, mert így sosem válunk többé!

Megörököltük magunkat, hogy legyünk nagyok,
s örökké élhet, ami egyszer élt!
Születéskor szabadok lettünk,
de sosem valamitől,
mindig csak valamiért.

Mi annyit tévelyegtünk.
Nekünk az ébredés enyhe jár,
mert itt botoz küszöbünkön,
a fekete zászlós vén halál,
és viszi amit lát.
A hőbörgős, egymást tépő szittya-fajtát,
a vért miben lubickolunk,
s a köpést, mit csók helyett elfröcskölt a száj.

Kétezertíz októbere.
Kék bolygó.
Borzadály…