Kint a tereken már a nyár integet.
Illata zölddé oltja a fákat, s széppé a jelent.
Mint kinek jobb dolga nincsen,
ülök a szobában egyedül, veled,
s mérem üres zsebbel a végtelent.
Öles dombokon mosolyognak a füvek, a virágok.
Gyermekin, félve jött el a meleg.
Nagyot nyújtózva ropognak
-hideg álmukból kelve-
most a kihűlt fák, s a levelek.
Elásott kincseinket megtaláljuk.
Erre tanít e rajzó délelőtt
s, hogy álmodjunk,
az pénzbe nem kerül,
új ruhát, s fejünk fölé szebb tetőt.
A szél esőt hoz,
lyukas cipőm sárba tapos.
Nagy szövetség ez,
összeér a vállunk,
hát keskeny vagyok csak,
de nem haragos.
Kapunk még nagyobb dolgokat,
mint e dekára mért élet,
hidd el szívem!
Rezegnek felettem a csillagok.
S te nézel rám velük
bíztatón,
szelíden.