Kiültem a világ szélére.
Rongyaimon ott a sírhomok.
Micsoda hőség...
Mily nagy munka volt, hogy
most újra itt vagyok.

És szeretni kéne megint,
de én már elszerettem magam.
Osztottam egészet részre.
Emlékemnek nagy ára van.

Megértettem
(hogy szúrt a lecke!)
a pokol ott van, ahol a szív.
Egy út kacsázik végtelenül.

Ugyanaz az ökölnyi hús dönt
(övé a jog!)
élni, vagy halni lelkesül.

Szél ordít, szaggat, cibál.
A bezárt szívek földje ez.
Egy merő fájdalom,
úgy ráng a táj,
de hallga'
a csend már ébredez!

Eljöttem.
Hát újra,
és megint.
Mindig előről.
Átok és áldás
bokrai között.

Kifolyt boromért
ne sírjon senki!
Tőlem a fájdalom
elköltözött.

Itt kezdődik a végzet.
Arcomon vér és homok.
Emlékszem...
Lesztek!
Emlékszem...
Én vagyok!