Szíved útra kél még utoljára,
Mikor homlokon csókol az alkonyat,
Elköszön, csillagkönny szökik arcára,
Majd lezuhan, csak a sötétség látja harcodat…

Bárcsak itt lennének ők is…

Rozsdás földbe vájt a feszület,
Kényelmetlen széken ültem szótlanul,
Szívemet nem érte karó, sem rémület,
Lelkemet fagy ejtette rabul.

Véget ért végre, múltam temetve,
Rokonaim hörgése közt felálltam hát,
S elindultam egy száraz utat keresve,
Ember, s kapcsolat nélkülit, csak munkát…

Bárcsak vele lettem volna…