:
Feltápászkodom az ágyamról. Megcsörren a telefon. Na, pont jókor! Kényelmesen odasétálok. Csörgött már vagy négyet, mire felveszem.
- Igen, tessék?
- Jó napot! Mártival szeretnék beszélni! – szól egy idősebb nő a hallgatóba.
Még mindig vannak olyanok, akik nem tudják, hogy a szüleim elköltöztek.
- Ő már nem érhető el ezen a számon.
- Völgyi Istvánné? A tudakozó ezt a számot adta meg.
Most mi van?
- Molnárné Völgyi Márta. Már nem lakik itt.
- Hogy-hogy? Talán eladták a házat?
- Nem, csak elköltöztek. Én a fia vagyok.
- Völgyi Istvánnénak?
Görcsbe rándul a gyomrom. Tudtam… már az imént is, egyszerűen csak… nem akartam tudomást venni róla.
- Nem. Molnárné Völgyi Mártának.
- És a Völgyi Istvánné?
Ezt nem bírom tovább. Még így évek távlatából is… Mindjárt leteszem a kagylót.
- Ő az ő anyja.
- És hol érhetem el?
Most már késő… nincs visszaút. Szívem a torkomba szalad.
- Ő már elhunyt.
- Öhm… elnézést, viszonthallásra!
A telefon kattanásával szakad fel lelkem mélyéből a sóhaj… Sajnálom!
(147 szó a szövegben) (909 olvasás)
