Meglököm magam a hintán, Nyikorogva indul, Szívem egy gondolat mentén, Ég és föld közt szorul, Lebeg, vállára ördög ül, Kacag, súgja: "Szeresd!", És a gondolat már röpül, Csak a fém nem ereszt, Tű hegyére zuhan lelkem A tejszínhab égen, De torkomon már a kényszer, Visszahúzna éppen... De állj hintám! Csak most vagyok! Megülöm az időt, Csillagszeme belém ragyog... S nem kívánok jövőt.
