hanyatt dőlök az ágyon. sorra letörölgetem
a naptárra ragadt poros napokat. azokat az
elmúltakat. így már tisztán látom: holnap
egy újabb jelenre ébredhetek majd. de
tovább nem is firtatom a lehetőségeket;
csak elnyúlok a takaró alatt. kintről az
est figyel. persze, ez nagyképűen hangzik.
szóval, inkább én figyelem őt: a tetőtéri
ablakon keresztül csillagtalannak tűnik.
pedig a késődélutáni eső elvonult már;
az ablak sem rajzik. ilyentájt szívesen
szoktam elgondolni magamat, valahová
a kinti világba, valahová bárhová, ahol
ott lehetek mindenhol, vagyis, ahol eggyé
válhat a lélegzetem a mindenséggel. mintha
be lehetne kényszeríteni egy aprócska
szobába az éjszakát, csak az én kedvemért,
hogy helyet cserélhessünk egy fél napra,
ami neki nappal volna, és így eljátszhatnám
helyette önmagát. de ma éjjel másképp
rendeződtek a fejemben a gondolatok.
hiszen letörölgettem az olyan tegnapokat,
amikor álmodnom kellett egy-egy újabb
holnapot. most nyugodt szívvel nézhetek
vissza egy napra, egy hétre, vagy akár
még tovább. és megkérdezhetem magamtól:
akkor boldog voltam, most az vagyok?
és, bár erre így nyíltan, a saját szemembe
mégse vághatom, hogy a jelen boldogabb.
de a válaszom: egy megfontolt talán, vagy
nem tudom, mégis jobban boldogít, mert
már a saját szemembe mondhatom.