az út szélén állok
vakoknak létem kisemmizetten
nyúlik el a rengetegben
én mégis kaktuszvirágok
szirmain létezem
melyeknek tüskéi
nem vakítják a szemem
mert nem tépek szépet
mohóságból
hogy csillapítsak percnyi
szükségemen
hogy áruba bocsássak
létet árulásból
soha
inkább koldus leszek
és a széppel éhezem
néhány szembogárért
kik kioltják könnyem
ha már reménytelen
majd újjászületve
a fájdalomból
csak a vakoknak leszek
kisemmizett a rengetegben
miközben kapzsi pénzistenek
mennydörögnek ítéletet
önfeledten
mert úgy vélik
mindent elfeledtem
mikor az út szélén állok
elveszetten
én úgy érzem mégis
megtaláltam
egy csöppnyi szépet
néhány szembogárban
hisz itt állok előtted
megrészegülten
és érzés ül minden
rezdülésben
minden dobbanásban
hát mégsem volt hiába
létezésem
elveszetten-megtaláltan