szemembe lopódzott az élet,
bejárta testem minden zeg-zugát, hogy felfedezzem
kelléktáram: két lábam és két karom.
majd azt is megmutatta, hogyan használhatom őket:
megmosdatott, megszárított,
bejáratta velem az egész szobát,
végül, míg erőre nem kapok,
maga mellé vett inasnak.

kikészítette elém az utat,
és azt mondta: ez már a tiéd –
nem amolyan arannyal kivert cifraság,
inkább csak földútféleség.
elvétve idegen lábnyomok porzottak rajta-
körülöttem,
aztán egyre koptak, ahogy előrevitt,

és én nem is csodálkoztam, mint léptem át
egyikből a másikba, így hagyva ott
magamból mindig egy kicsit.

hideg szeleket fújt arrafelé az élet,
amik beférkőztek a kabátom ujjain,
össze-összerázott, megkorgatta a gyomromat
és vadászni vitt,
csak vadakat nem hozott.

ekkor megmutatta, hogy egy ideig
ellehetek gondolaton is.
faltam a könyveket, amiket elém rakott,
míg félre nem nyeltem egy vastagot.

tollat ragadtam gyógyszerek helyett,
és csak szedtem, és csak adtam,
mígnem legyengülve, tétlen, éhen maradtam.

ő megint összerázott,
munkát adott, mert enni kell,
de mikor látta rajtam, hogy már belém se fér
úgy összementem, és hogy mögöttem
megfakultak a lábnyomok,
akkor kivette kezemből az ásót,
számból a falatot.

aztán utamra sodort
szerelmet,
otthon elhagyást,
sátorban töltött éjszakákat,
ha vadakat nem is, mindig egy vadászt,
Pécset, egyetemet és így tovább,

mígnem erőre kaptam, és úgy hagyott itt,
hogy majd látogassam, és ne féljek, ő sem felejt el visszatérni,
és hogy mától nyugodtan írjam nagybetűvel a nevem,
mert ha mások nyomait fűzve is át,
de én már önmagam vagyok.

aztán emlékszem, még narancsba bújtatta a horizontot,
otthonaikba terelgette a népeket,
és az ablakom alá sétáltatott egy hajléktalant,
aki a százas után csak annyit mondott:
magát az ég küldte nekem.