A Bodrog árterén az őszi szél
aszú aranyra festi át a táj
lazára engedett haján a fényt,
s te, titkon álmodozva itt találsz.

Amíg a bőrdzsekimbe nap hever,
ledűlök én is itt, a túlfelén,
s a sztenderen hagyott motor mereng,
milyen ha áll a néma útszegély.

Örökre így maradni volna jó,
akár a karjaidban úgy, igen,
de mit se ér ezernyi vers, a szó,

ha délre száll a nyár, a pókselyem,
ha írom is neked ma még a sort:
csak elveszünk a szélbe, Kedvesem.