Egy nap, amikor Sipiczli Pekengóczy ismét a városba akart utazni, több mint 20 percet kellett fagyoskodnia a téli utcán, mire jött végre a busz. Sipiczli Pekengóczy azzal ütötte el a várakozás idejét, hogy a körülötte toporgó embereket figyelte. Az emberek egyre sűrűbben nézegették óráikat. Egymás közt sugdolóztak, volt, aki hangosan szitkozódott. Sipiczli Pekengóczy nem türelmetlenkedett, nem volt hová sietnie. Ő csak azért akart bemenni a városba, mert már rég járt ott, és nagyon kíváncsi volt arra az emberförgetegre, ami az utcákon hömpölygött, a metrón tolongott, az üzletekből bugyogott kifelé.

Amikor bent járt a városban, a világért ki nem hagyta volna ezt a mulatságos szórakozást. Néha segített egy-egy embernek, akit odacsukott a villamos vagy a metró. Amikor jöttek a várandós kismamák, mindig ő volt az első, aki felugrott, hogy átadja a helyét. Persze, köszönetet sohasem kapott, de hát mit számított az neki, hiszen nem a köszönetért csinálta, csak úgy, szórakozásból.

Amikor végre jött a busz, mindenki hangosan felhördült. A jármű erősen fékezett, közben az út szélén felgyülemlett sáros latyakot a buszmegállóban állók közé loccsantotta. Erre a szitkozódás újra csak felhangosodott, volt olyan is, aki az öklét rázta. Sipiczli Pekengóczy csupa sár lett. Nem törődött vele, hiszen volt neki még sok ruhája, arra gondolt, ha majd hazaér, kimossa, úgyis már eljött a mosás ideje.

A buszon jó páran megszidták, amikor megpróbált átvergődni a tömegen, hogy kilyukassza a jegyét, de ő csak behúzta a nyakát és mosolyogva gondolta, hogy nem számít, hiszen nemsokára beér a városba. Az emberek félrehúzódtak tőle, amikor meglátták a sárral lefröcskölt Sipiczli Pekengóczyt. Ő ezzel sem törődött, az ablakot azonban mindenáron szerette volna behúzni, mert a jeges szél az arcába mart. Erre nagy kiabálás kezdődött, mert egyesek hirtelen meg akartak fulladni a tömött buszon. Sipiczli Pekengóczy megvonta a vállát és lehuppant egy üres helyre. Az ülés azért volt üres, mert a körjárat előző menetében a nyitott ablakokon beesett az eső, és az üléssor csupa víz lett. Sipiczli Pekengóczy mondta a körülötte álló elkínzott arcú embereknek, hogy letörölgeti az üléseket és üljenek le, de mivel senki sem akart vele szóba elegyedni, felhagyott a kísérletezéssel.

Mikor a busz végre beért a városba, az emberek mint a vízözön, úgy zúdultak le a buszról, azzal sem törődtek, hogy Sipiczli Pekengóczy hasra esett. Jó páran ráléptek, mire sikerült neki felállnia. Amint Sipiczli Pekengóczy feltápászkodott, észrevett valamit a sárban: nagyon pici volt, teljesen elázott és nagyon fakó színű, talán egy kicsi léggömbhöz volt hasonló.

Sipiczli Pekengóczy felvette, gyengéden a két markában melengette, s az a pici valami kezdett felmelegedni, a színe is pirosabbá vált.

Mivel Sipiczli Pekengóczy nem tudott rájönni, hogy mi lehet az, amit a kezében tart, ezért arra gondolt, hogy biztosan valamelyik utas veszíthette el, vagy valaki, aki a következő buszra vár. Oda is lépett a közelben ácsorgókhoz. Amikor kérdezgetni kezdte az embereket, hogy ki veszített el valamit, hirtelen mindenki kedves lett hozzá, azonban amikor kiderült, hogy amit Sipiczli Pekengóczy talált, nem pénz vagy valami értékes tárgy, hanem egy akármilyen, ki tudja milyen kacat, az emberek durván, elutasítóan intézték hozzá szavaikat. Sipiczli Pekengóczy erre kicsit megszeppent. Aztán úgy döntött, hogy elviszi azt a valamit a rendőrségre, hiszen nekik úgyis az a dolguk, hogy megkeressék azt, aki elveszített valamit. A rendőrök megnyugtatták Sipiczli Pekengóczyt, hogy náluk jó helyen lesz a kis kacat, majd ők gondoskodnak róla.

Azonban amikor Sipiczli Pekengóczy elfordult, hogy dolga végeztével bemenjen a belvárosba, akkor vette észre, hogy a rend őrei a kis valamit a kukába dobták. Sipiczli Pekengóczy nem értette a dolgot, de annyit sejtett, hogy ezek az emberek nem mondtak igazat. Gyorsan belenyúlt a kukába és zsebre vágta a kis valamit, majd szaladni kezdett. Még hallotta, ahogy a háta mögött hangosan nevetni kezdtek. Annyira szaladt, hogy szíve valósággal a torkában dobogott. Amikor úgy gondolta, hogy már biztosan nem üldözik, akkor erőt vett rajta a fáradtság. Mivel pont egy parkba ért, leült egy padra, aztán belenyúlt a zsebébe, mert érezte, hogy a kis valami melegíti. Elővette a pici dolgot és letette maga mellé a padra. Nézegette, simogatta, aztán beszélni kezdett hozzá. Sipiczli Pekengóczy elmondta, hogy miért is jött ő be a városba és elmesélte az eddigi kalandjait is. A kis valami hosszú ideig meg sem szólalt, aztán mikor Sipiczli Pekengóczy kérdezgetni kezdte, hogy mi a neve, akkor egyszerűen csak annyit mondott:

- Én vagyok a Tao!

Erre aztán Sipiczli Pekengóczy igencsak meglepődött, meg is kérdezte:

- Hogy-hogy Tao? Más neved nincs?

A kis valami csak a fejét rázta és széttárta karjait, majd azt válaszolta:

- Nincs!

Sipiczli Pekengóczy mindig úgy gondolta, hogy egy rendes embernek legalább két neve van, egy családi- és egy keresztneve. Aztán meg arra gondolt, hogy egy név még mindig jobb, mint a semmi. Vigasztalni kezdte a kis Taot, hogy majd mire felnő, biztosan lesz neki is két neve. A kis Tao látszólag nem esett kétségbe és nem is örült. Sipiczli Pekengóczy már majdnem bevallotta újdonsült ismerősének, hogy mi lenne, ha a saját családi nevét, a Pekengóczy nevet adná oda, de aztán arra gondolt, hogy akkor meg neki nem maradna, csak egy neve. Meg a Pekengóczy nevet már amúgy is nagyon megszerette. Amint azonban erre gondolt, rögtön el is szégyellte magát, amiért ilyen önző. Még sokáig gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb megoldás, aztán, mivel a kis Tao csak hallgatott mellette, megkérdezte tőle:

- Hol laksz?

Erre a kis Tao csak annyit válaszolt:

- Nem lakom sehol, de bárhol lakhatnék! Mindenhol otthon vagyok, de senkit sem zavarok! Aki akar, észrevesz, aki akar, megszeret! Fürdőzöm a folyó medrében, a fák koronája között suhanok, szellő szárnyán szállok, ha kell, hozzád találok!

Sipiczli Pekengóczy nem igazán értette a dolgot, ezért csak annyit mondott:

- Tudod, jó kis kalandos életed lehetett. Legyél a barátom, és lakjál nálam! Rendben?

A kis Tao Sipiczli Pekengóczy szemébe nézett:

- Már rég a barátod vagyok, régóta nálad lakom, csak eddig még nem vettél észre! Minden sétádon veled voltam!

Mivel hirtelen besötétedett és este lett, Sipiczli Pekengóczy arra gondolt, hogy ideje már haza indulni, ezért óvatosan a zsebébe csúsztatta a kis Taot, és elindult hazafelé. Nagyon boldog volt, hogy talált magának egy barátot. Még ha annak szavait nem is értette igazán, már alig várta, hogy hazaérjen, hogy újra beszélgethessen vele. Amikor viszont hazaért, hiába kereste zsebében a kis Taot, mindent átforgatott, de nem találta. Aztán a kandallóra nézett, mert hirtelen arra gondolt, hogy a kis Tao biztosan a kandalló tetején üldögél és melengeti a tűznél piciny lábait. A tűz pattogva lobogott a kandallóban, de a kis Tao nem volt sehol. Sipiczli Pekengóczy aznap szomorúan feküdt le aludni, álmában megjelent előtte a kis Tao és megismételte délutáni szavait:

- Már rég a barátod vagyok, régóta nálad lakom, csak eddig még nem vettél észre!

Másnap Sipiczli Pekengóczy jókedvűen ébredt és azóta is mindig jókedvű, csak azért szomorú egy kicsit, mert kis barátja ennyire szeret bújócskázni vele. Nem is gondolja, hogy a kis Tao egyenesen a szívébe bújt.