1964. Egy hideg decemberi reggelen történt. Bőven havazott. Az emberek nem győzték eltakarítani a havat. Mindenki sietett valahová, ki az iskolába, ki a munkahelyére. Óvatosan kellett lépkedni, mert a járda is nagyon síkos volt. Egy fiatalasszony a kislányával át akart menni a túloldalra. Lelépett a járdáról és máris nagyot zuhant, magával rántva a kislányt is. A kislány felállt és próbálta felállítani az anyját is, de az csak jajgatott. Felnőttek is kísérleteztek ezzel,de láthatóan az asszonynak komoly fájdalmai voltak, legkisebb elmozdításra felsírt. A kislány állt mellette és zokogott. Valaki már telefonált mentőért. Egy idős néni próbálta vigasztalni a kislányt, de az csak hangosan sírt és mondogatta: "Anyu, állj fel, menjünk!" És meglátott a kislány egy 10 év körüli kisfiút, aki közeledett feléje. A fiúnak hullámos sötét haja, nagy barna szemei voltak, azokból pedig mély együttérzés sugárzott. A kisfiút megrázta az eset, odament a kislányhoz, megfogta a kis hideg kezét. "Ne sírjál, kislány". Az abba is hagyta a sírást. "Add ide a másik kezedet is, megmelegítem." A kislány átnyújtotta a másik kezét is. És megérezte,hogy átjárja őt az a melegség, ami sugárzott a fiúcska szemeiből, kezeiből. Nem sokáig tartott ez, mert jött a mentőautó és a balesetet szenvedő asszonyt a kislányával együtt kórházba szállították. A kislány még egy pillantást vetett a fiúra, aki a helyszínről távozott egy felnőttel.
A gyerek emlékezetébe örökre bevésődött a kisfiú varázslatos szempárjának tekintete. Később többször felidézte ezt, és ahogy időben távolodott az esettől, annál több mesés tulajdonsággal ruházta fel az ismeretlen ifjút.
Évek teltek el,de Mártika nem felejtette el a fiatalembert, akinek arcvonásait ismeretlen emberekben próbálta felfedezni. A 8. osztály elvégzése után egy másik városban lett középiskolás. Egyszer a barátnőivel klubdélutánra készültek menni. Útközben vidáman csevegtek, hangosan nevetgéltek. Előttük két fiatalember lépkedett, az egyik hátranézett a lányok hangos nevetésére, és ... Márti szíve nagyot dobbantott: ez Ő volt! Megismerte. Ugyanaz az arc, nézés, csak rövidebb hullámos haj. Régebben a sapka alól lógott ki a hosszú haja, most sapka nélkül volt. A két fiatalember szintén a Művelődési Központba tartott. A gazdag program között táncmulatság is szerepelt. Mikor kihirdették a "hölgyválaszt", Mártika habozás nélkül cselekedett. Miklós nem ismerte meg őt, de arra az esetre emlékezett, mikor egy balesetet szenvedett anyuka mellett zokogott egy szép kislány, akit megsajnált.
A klubdélután után Miklós hazakísérte Mártit. Volt miről beszélgetniük, örültek egymásnak. Később is sokat találkoztak, érzelmeik elmélyültek. Teltek a napok, a hetek, és Miklós mind gyakrabban kérte Mártit, hogy pihenjenek a padon. A sportolást abbahagyta. Egyszer megbotlott, és csak Márti segítségével bírt felállni. Járása esetlenné vált. A séták elmaradtak, Miklós hamarosan kerekesszékbe került. A kezeit is nehezen mozgatta. A diagnózis ijesztő volt: izomsorvadás. Márti szeme előtt zajlott le a rohamos mozgásképtelenné válás. Gyötrelmes időszak volt ez. A szülői ellenzés ellenére Márti abbahagyta az iskolai tanulmányait, feleségül ment Miklóshoz, hozzáköltözött és utolsó leheletéig ápolta, gondozta a férjét. Akkor is fogta Miklós erőtlen kezeit, mikor utolsó jeleit közvetítették felé a szeretett férje nagy sötét szemei, mert beszélni már nem tudott. Márti úgy fogta kezeit, mint ahogy Miklós valamikor fogta ott az utcán a kétségbeesett kislány hideg kezecskéit.
