Csak egy rövid jelenet
Milyen szelíd és kezes teremtmény! Egészen közel jön hozzám, talán simogatásra vár? Felém irányítja nagy szemeit, vajon mit lát bennem? A gondolataimat nem láthatja, nem is sejtheti, mi vár rá. Nyugodtan pihenek a kényelmes fotelomban, a jóllakottság ellustít, elszenderedek. Ő is itt van még. Nem akar távozni, kitart mellettem. Mit eszik rajtam? Mit szeret bennem? Félálomban érzem, hogy végigcsiklandozza a karomat, a nyakamat, az államat. De mikor az arcomat érinti, kézlegyintéssel jelzem, hogy most pihenek, senki és semmi ne zaklasson. Ő ezt nem érti. Én szeretem a feleségemet, de nem csüngök rajta mindig, hagyom pihenni, mikor ő azt kívánja. Én sem szeretem, ha több imádatot kapok, mint amennyi a zsákomba belefér. És most ez a kis ragaszkodó nem tágít, círogat, puszilgat. Aludnék. Nehéz hetem volt, holnap újabb hét kezdődik. "Hagyj békén, a teremtettét!". Kezdek bosszús lenni. Elhessegetem. És mikor az orrom hegyéhez ér, minden türelmemnek vége. Felpattanok, előkapom a légycsapőt és nagy erővel suhintok. A szerencsétlen azonnal lélektelenül a szőnyegre zuhan. Nagyot sóhajtok és elégedetten visszaülök a fotelomba és folytatom a délutáni pihenésem. Az ablakot becsukom, nehogy berepüljön valamelyik rokona.
|
|