Fullextra.hu

Kastélykert út 14. Ez volt a régi címünk.
Oda születtem, és mondhatom, szerettem is ott lakni. Persze, bárhol szerettem volna, a gyermek azt szereti, amibe belenő, legyen az bármi.
De ott, a négyemeletes panelben, tényleg lehetett szeretni lakni.
Nem volt nagy, dehogy... Sőt. De a két és fél pici szoba olyan otthonos, olyan meleg tudott lenni.
Voltak gondok ott is, persze, de valahogy a családi fészek melege ott volt a legerősebb.
Laktam azóta számtalan helyen, volt nagyobb (ez nem nehéz) és volt szebb, de melegebb aligha. Soha nem fogom elfeledni, mikor anyám szalonnát sütött, és a kékes zsírgőz ködbe borított mindent. Vagy a lecsószagot, ami a nyarakat végigkísérte. Mert a négy emelet tizenhat lakást foglalt magába, és a régi nyarakon gyakorlatilag lecsón éltek az emberek.
Alighanem akkor utáltam meg a lecsót, mert ha nálunk már nem készült, mert hányásig voltunk vele, akkor valaki alattunk döntött úgy, hogy rettentően ráéhezett egy paprikapörköltre. És a szagok beborították az egész házat.
De azért jó volt ott lakni.
Mikor egy-egy fiatal társaság kissé szertelenebbül bulizott, csutkára feltekerve az Orion lemezjátszót, modernebbek a Tesla orsós magnót, akkor is mindenki elnéző volt... este 11ig. Utána nyűgösödtek az emberek, emelkedett az indulat, és ha ezzel arányosan nem csökkent a hangulat, apám -villanyász- kiment szép csendesen az alagsorba, és egy határozott mozdulattal lecsapta a központi kapcsolót. Utána a pincezug sötétjében, csendben elszívott egy cigarettát, ha nagyon kitartó volt a társaság, akkor kettőt. Ha pedig a gyertyafény mellett sem kezdett el hazafelé szállingózni a csapat, visszaadta a delejt.
A további menetrendet a hangerő szabta meg, ha lejjebb vették, akkor minden rendben volt, de ha tovább bömböltek, öt perc múlva ismét áramszünet lett.
Utána az a fránya rendszer ki-be kapcsolt egy-egy másodpercre, két-háromszor egymás után. Az orsós magnó ilyenkor bekapta a szalagot, a lemezjátszón pedig megugrott a tű, mindenképpen pontot téve a buli végére. De azért jó volt ott lakni, mert hamar kialakultak az ilyesmire vonatkozó szabályok.
Mindenki ismert mindenkit, mint egy kis faluban, mindenki segített mindenkit, akár a só fogyott el, akár lakástűz volt.
Csodás naplementéket néztem ott végig, az egyiket meg is akartam festeni... Csak mire bármit is festhettem volna, az a gonosz Nap végleg lebukott, magával rántva festői ambícióimat is.

A háztól úgy ötven méterre, egy tízméteres töltés túloldalán folyt a Zagyva. A vizet csak kivételes esetekben, nagy árvizek alkalmával láttuk, de elég volt a tudat is, hogy egy szép folyó van a szomszédban.
Egyszer, egy félelmetesen szép naplemente alkalmával a híd alatt egy óriási, hihetetlen fenséges szarvast láttam inni a vízből.

Miután elköltöztünk onnan, még évekig álmodtam a Zagyvával.
Többnyire láttam a vizet is, akár nagy volt, akár kicsi. Többnyire azonban nagy volt, nagyon nagy.
Egyszer még két döglött oroszlánt is álmodtam bele, pedig sosem foglalkoztam oroszlánokkal... Nem volt ritka álmom, hogy a vízbe ugorva visz az ár, egy kilométerrel lejjebb, a főút hídja alatt kászmálódtam ki. De ennek az álomnak volt valóságalapja, mert ezt számtalanszor megtettem, hiába kellett utána azt a kilométert visszakutyagolni. Sokszor még a visszautat is a vízben tettem meg, ami hol bokáig, hol derékig ért.
Amúgy legalább remekül elvoltam a sóderos folyóágyban, már ha épp nem vágta szét a talpamat valamelyik kagyló. A hínár a bokámra fonódott, a vízipóktól halálra rémültem, de azért a világ minden kincséért sem játszottam volna a játszótéren, vagy fociztam volna a parkolóban a többiekkel. Annál sokkal jobban élveztem a folyópartot, a siklókat, az aranyszemű békákat, a tündérrózsát és a rejtelmesen surranó, soha véget nem érő vizet.
Előre meg tudtam mondani, ha apadt a víz, sőt, egyszer még a sóderrel borított mederben is száraz lábbal sétáltam. A tocsogókban rémült halak vergődtek, már ahol maradt, ugyanis a gólyák, gémek, de még a macskák és a rókák is hamar rákaptak a potyahalra.
A kagylók zöld teknője féloldalasan, fura kövekként hevert a homokban, és a piócák a kövek alatt csomókban bújtak meg. De meg tudtam mondani azt is, mikor jön az ár, hamarabb, mint az öreg gátőr. Pedig ő tanított rá, hogyan figyeljem: a laposabb részeken, ahol alig van víz, a víz széléhez egy pici ágat szúrtam le. Pár perc múlva pedig megnéztem, kijjebb vagy beljebb van-e a folyó vékonyka szegélye.
Egy-két milliméter emelkedés vagy süllyedés centikben mutatkozott a lapos részeken, a kezes folyócska itt hízott, vagy fogyott, ahogy a tartalékai engedték. Remegve, valami óriási, ősi belső izgalommal figyeltem a nagy vizeket.
Ilyenkor a kedves, szelíd Zagyva kilépett egyenesre szabott kis medréből, és mocskos-sárga kavargással öntötte el az ártér alját. Ilyenkor nagyon szélesnek látszott, még akkor is, ha csak tíz centivel volt a meder felett, mert az áramlatok abban a tíz centiben is dolgoztak, uszadékot, szemetet és döglött kutyákat sodorva. És az ár sokszor nem csak tíz centi volt...
Vannak képek, amiken jól látszik, hogy MÉG tíz-húsz centi, és a máskor irreálisan magasnak látszó, tíz méteres töltés tetején átfut az első hullám...
És mennyire nem szerettem hazamenni, abba az ötvennyolc négyzetméterbe. Mert ott nem lehetett semmit csinálni. Csak egy szekrényre való játékom volt, meg tv, rádió, de ezekhez gyermekfejjel nem nyúlhattam.
Internet akkoriban nem létezett, mobiltelefon sem, így az embereknek muszáj volt személyesen megkérdezni a másiktól, mi van vele.
Egy kávé mellett pedig nyugodtan ki lehetett beszélni a főnököket, a gyerekeket, a világot. Az emberek barátok voltak, nem személytelen számok és mailcimek.
Nekem, a gyereknek meghatározott helyem volt a világban, volt lakásunk, abban egy öt négyzetméteres szobám, értelmetlen és drága játékokkal, meg annál értelmesebb könyvekkel.
Nem volt jó egyedül játszani, és mivel a többi osztálytársamnak volt testvére, úgy éreztem, nekem is ez a megoldás.
Nem tudom, mennyire az én könyörgésemre, de egyszer csak anyukám pocija gömbölyödni kezdett, engem pedig a karácsonyinál is nagyobb izgalom fogott el, hogy milyen is lesz a testvérem. Gyötrelmesen lassan ment a kilenc hónap, és amikor egy reggelen apám rámzárta hajnalban az ajtót -hogy aztán tíz perc múlva a nagyikám nyisson be újra, vigyázni rám- tudtam, hogy igen, most van a nagy nap. És mikor a kemény és darabos, erős apám hazajött, valami földöntúli fény és békesség volt az arcán, letérdelt hozzám, és magához húzva sokáig ringatott, simogatott.
Akkor tudtam meg, hogy megszületett a testvérem, akit mindnyájan annyira vártunk. Azt hittem, másnap már mehetek vele a kiserdőbe kunyhót építeni, vagy a végtelenül sikló vizet bámulni, de ó fájdalom, a kalandra kész kis öcsike helyett egy nyivákoló, bekakiló, magatehetetlen kis valamit hoztak haza.
Nagyon becsapva éreztem magam, pedig a szüleim már sokszor elmondták, mi lesz. Mégis, én valahogy mindig azt hittem, hogy csak elvarázsolni akarnak, mint ahogy a karácsony előtti fenyegetések sem jöttek be soha.
A Jézuska akkor is hozott ajándékot, ha épp picit rossz voltam, és én azt hittem, a vernyogó, kopasz kistesó is csak ilyen ámítás, és én egy valódi, minimum nagycsoportos tesóval mehetek majd a világba.
Ez nem csak akkor nem jött össze, mert mire az öcsém ötéves lett, már nem is ott laktunk, ráadásul én is felnőttem kissé, és mindenben annyira különböztünk egymástól, amennyire csak lehetett.
És ez a mai napig is így van.
Két közös pontunk: Édesapánk és Édesanyánk. De akkor még a pici lakásban éltünk, eggyel többen, és az egy sokkal többet elvett akkor tőlem, mint amennyit valaha is adhatott.
Nem hibáztatom, nem is lenne értelme, hiszen nem tehet róla. Az addig osztatlan figyelmet élveztem, én voltam mindennek a közepe, olyan önző módon, ahogy csak az egykék tudnak.
Aztán jött Ő, és a figyelem feléje fordult, hiszen pici volt, védelemre szoruló, aranyos és huncut. Én pedig maradtam a jófiú, majd később a rosszfiú, hátha figyelnek rám.
Aztán magamba fordultam, hiszen énrám nem kellett figyelni, mert nagy voltam és jó, miközben az öcsikémtől az ördögök is féltek.
Kicsi volt, angyalarcú, szőke, és... irtó eleven. Ha nem lett volna olyan édes kisgyerek, akkor is őt figyelte volna mindenki, mert két másodperc alatt képes volt gyakorlatilag bármi huncutságra.
Magam pedig a belső világomba fordultam, a könyvek felé, amik akkor is messze vittek és szabadon szárnyalhattam, mikor esős idő volt, és semmi kirándulásról szó sem lehetett.
Egyébként sem nagyon, mert ahogy a testvérkém cseperedett, édesapám az akkor már újabb -kertes!- házunkat folyton építgette, javította, édesanyám pedig immár három fickóra vezetett háztartást.
Mellette mindketten dolgoztak, így a kistesó immár tényleg velem lehetett... Csak akkor már elérhetetlen messze került a Kastélykert, a Zagyvát is csak kocsiból láttam már, és a kamaszkor minden gyötrelme a nyakamba szakadt.
Hiába volt egy rendkívül kalandvágyó kisöcsém, a könyvek világa, majd a tanulás annyira magába szippantott, hogy a közös játékokra csak nagyritkán jutott időm, erőm.
Folyton pörgő, eleven öcsém pedig inkább teher lett rajtam, mint örömem, és talán ekkoriban volt, hogy még jobban eltávolodtunk egymástól.
Ma szinte a szomszédom, és sokszor két-három hó is elmúlik, mire egyáltalán találkozunk.
Ma már ő is családos ember, angyalarcú kislánya van, karcsú nádszál felesége, és a mindennapok ugyanúgy fojtogatják őt is.
Már nem kalandozik, megkomolyodott, felnőtt, pont olyan meglassúdott élete van, mint amilyet mindig is szerettem volna...
Csak a gyermekkorunk ment el mellettünk, anélkül, hogy egyszer is ketten csatangoltunk volna a Zagyvaparton.