A zafírszemű sellő legendája
Hangosan csapódik mögöttem a vonat ajtaja, s a napsütötte forró beton és a sínek közt rothadó emberi vizelet szaga fojtogatóan borul rám.
A szerelvény surranva húz tovább, én pedig néhány másik utasal együtt ballagok végig a peronon. A júniusi nap lángszóróként égeti a fejemet, a hátizsák alatt tocsogok az izadságban.
Zsebemben gyűrt cetli a szállás címével. Ahogy előveszem, kiesik a kulcsom, rajta céges fityegő... Eszembe jut az izzadságszagú iroda, ahol nem lehet kiszellőztetni a szagot, a büdös gyártósor, ami folyton okádja a köhögtető füstöt...
Leveszem a fityegőt, és leteszem egy padra. Majd örül neki valaki. Én meg annak örülök, hogy végre -ha csak jelképesen is- megszabadulok a kötöttségektől.
A szállás szép, rendezett családi ház különszobája. Külön bejárat a kései vendégeknek, közös mosdó és konyha a házinénivel. A héten, míg nekem a lazulás a dolgom, ő főz-mos rám. Ötven feletti asszonyka, apró törékeny termetű, kedves szavú. Valaha nagyon szép lehetett.
Hamar megvan a bemutatkozás, megbeszéljük a házirendet, a hölgy egyetlen kérése, hogy ne italozzak és ne hangoskodjak. Erről bátran tudom biztosítani, nem az én stílusom.
Hátizsákom nagyot puffan az ágyon, nagy sötét folt terjeng a terepmintás anyagon. Pillanatok alatt magamra kapom a fürdőnacit, és irány a Balaton, ami gyakorlatilag a kert alján hullámzik...
Ahogy végighaladok a kerten, még itt-ott elkésett szamóca bujkál a levelek alatt, de a kerti út mellett már a málna is mutatja magát. Nagy, öreg gyümölcsfák babusgatják éretlen termésüket, s a feketerigó olyan közel ugrál mellettem, mitha csak a kirendelt kísérőm lenne. Pillanatra megállok, ahogy kitárul az ezüst víztükör. A kert aljában homokos rész, oldalt benyúlik a nádas. Mögöttem a gyümölcsös, és a ház, ami -észre sem vettem- enyhe dombon áll. Mintha a paradicsom egy szeletkéje lenne.
Meztelen talpam alatt elfogy a kerti út, pár méter selymes fű , majd a homok: rajta kicsi háromszegletű kagylóhéjak. Dreissena polymorpha, vándorkagyló, mondja bennem a természettudós. A Fekete-tengerből hurcolták be hajók, yachtok alján. Ma már kiirthatatlan inváziós faj.
A víz jéghidegen nyalja végig a bokámat, egy pillanatra felmerül bennem, hogy tényleg fürdeni akarok-e?? De a felettem lángoló Nap, az opálos égbolt elolvadással fenyeget. Lassan haladok befelé, locskolom magam, hogy forró bőröm szokja a szó szerint hűs habokat...
Mikor végre teljes testtel vagyok a vízben, már nem is hideg... Párszor lemerülök, persze a fejem még forró, így mintha jeges sisakot húznának rá... kiérek a nádas takarásából, a víz még mindig csak mellig ér. Finom homok a talpam alatt, némi sodródó hínár, és a csend, végtelen zöld víz, a tó illata, mind-mind olyan csoda, amit mi városlakók csak nagyon ritkán kaphatunk meg. Milyen szerencsés, aki itt lakik...
Hanyatt felkszem a vízben, ringat a langyos lebegés. Felettem a világoskék nyári ég, kósza felhőpamacsok, és a gyár, a sikoltó gépek, a füst mind-mind annyira valószínűtlen és távoli lesz, mint egy rossz álom, amit másnap már kinevetsz.
Nádirigó reppen felettem, suhan be a tömör zöld falba. A szél selymesen suhogva simogatja, s a gyékény bugái barnán bólogatnak.
Lebegek, hasamat égeti a Nap, hátamat hűsen ringatja a tó, és boldog vagyok, hiszen senki sincs a közelemben, senki sem kérdez, senki sem utasít, kér, senkinek sem kell megfelelnem. Bármit megtehetek... ezért semmit sem teszek, csak élvezem az apró hullámok locsogását, a csendes ringatózást.
Nem tudom, mennyi idő telhet így el, teljesen kikapcsolok. Amolyan meditatív állapotban vagyok, érzem a tó tömegét, az ég magasát. Érzem magamat, a belőlem áradó hőt, ami apró áramlatokat indít el, és szívem egyszerre dobban a hullámokkal.
Percek, vagy órák telnek? Nem tudom.
Lassan fázni kezdek a semmittevésben, kikecmergek hát a vízből és felballagok a házba. Ildikó asszony tojásos nokedlit készített friss salátával. Lágyan rezzen a tojás, pont ahogyan Ő csinálta... akkor... mikor még volt Ő....
Kissé elcsendesedek, de a kedves szó és a friss saláta visszahoz a valóba. Ami volt: volt. Ami elmúlt: elmúlt, de én vagyok, élek, és az Élet nem áll meg holmi személyes kis tragédiák miatt.
A délutánt az udvaron és a kertben töltöm. Nincs kedvem bemenni a közeli mulatókba, nem vagyok tini, és nem hiányzik sem a durrogó zene, sem az emberbűz. Csendet akarok, rigószót, szél surranását, naplementét. Levegőt, tiszta, tó- és erdőillatú levegőt.
Lassan beleolvad a táj az estbe. narancsos az ég, feketék a lombok, és egy kissé túl hűs a simogató szél is. Bemegyek a fullasztó házba, az ablakon lassan folyik be a hűvös. Kell is ennyi.
Az ágy kényelmes, a takaró könnyű, hatalmasat alszom. A reggel párás fényei olyan gyönyörűek, hogy muszály fotóznom. Jobb híján a telefonommal, s jót derülök magamban, hogy teljesen olyan vagyok, mint a gagyi túristák.
Reggeli után kódorgok kicsit a környéken, de nincs kedvem semmihez. Az egykori csendes kis falu a nyaralók szolgája lett, mindenhol padok, butikok, büfék. Mindenhol szemét, szól az aktuális nyári sláger, valami herélt olasz vinnyog kamu angolt. Színes ruhák, napszemüvegek, szalmakalapok rejtenek midenkit. Nagyon vigyáznak, nehogy kiessenek a képmutatás jármából.
Hívogatón csendes a kert. Az udvar nagy diófája susogva dajkálja a szellőt, az árnyas zöld barlang maga a béke szigete.
A kerti padon egy leány ül. Duci, vastag combú, csuklóvastag hajfonata a derekáig ér. Lehajtott fejjel olvas. Közeledtemre felnéz, tejfehér arca pirosassá válik, bátortalanul mosolyog. Visszamosolygok, köszönök, bemutatkozunk. Ildikó leánykája, huszonnégy éves. Hamar megtaláljuk a közös hangot. Irodalom, könyvek, tudósok, és sok-sok csend. Megállapítjuk, hogy szavak nélkül is értjük egymást. Ezen jót nevetünk, majd lassan ballagunk be vacsorázni.
Hamar magamra maradok a kis szobában, behunyt szemmel veszem sorba a napi történéseket. Általában erre alszom el...
Most is sikerül, mert villanó kékségre ébredek. Vihar van a közelben, villámfény stroboszkópja festi az eget. A dörgés szinte egybemosódik, és nagyon örülök, hogy nem fölöttünk harcol a menny és a pokol. Lassan alszom vissza, de a reggel kristálytiszta levegője midenért kárpótol.
A konyhában Ildikó és Vera már az asztalnál ülnek. Ferdén süt be a nap, s mindkettejük feje körül valódi glóriát von a fény.
Meg is jegyzem, olyanok, mint két angyal. Szabadkoznak, pirulnak. Vera durcásan telt ajka széles mosolyra húzódik. Pár szó az estéről, semmitmondó üresek. Ildikó megjegyzi, milyen jól elvagyok Verával, s én biztosítom, hogy semmitől sem kell tartania. Hiszen három nap múlva elmegyek, s Vera sem kislány már, pontosan tudja, hogy ez mivel jár.
Hamar elmegy ez a nap is. Nincs kedvem kirándulni, sem mászkálni.A nagy diófa illatos árnya, a tó ezüst csillogása gyógyír a lelkemnek, felüdülés testemnek. Vera csacsogása is kedves, mint a madárdal. Már-már hiányzik, mikor ődundisága nincs a közelemben. Néha azon kapom magam, hogy elbambulva is az ő zöld szemét, magasan ívelt ajkát idézem. Aztán feltűnik a gyalogúton, asszonyosan telt karjai hol kismacskát, hol verseskötetet tartanak, és gombóckás-piros arca kipirul a tekintetemtől. Sokat mesélünk, nincs titkom előtte, de egy témát kerülök. Magányom okát. Érzi, érti a sebet a lelkemben, amit nem lehet csak úgy összefércelni. Érett nőiessége, hűs karja a nyakamban mind úgy kell nekem, mint egy korty levegő.
Igen, ide is eljutottunk. Nem történt semmi sem, még egyetlen csók sem, csak egyszerűen a pici véletlen-érintések előbb bátorító, majd megnyugtató simogatásokká alakultak. Már az ölébe hajtom fejem, ha elfogy a mondókám, és párnás kezecskéje olyan bizalmasan simogatja homlokom, mintha ezer éve ismernénk egymást.
Nyakában tűzzománc sellő, picike zafír szemekkel, ide-oda billenve szórja sugarát. Anyja ajándéka volt tizennyolcadik születésnapjára. Sokszor megigézve nézem. Mennyire illik hozzá! A tó-zöld szemei kutatják arcomat, a sellő kéken villan, s felettünk olyan béke van, amilyenre mindig is vágytam. Lassan közeledek felé, s arcunk egymáshoz simul. Behunyt szemmel érzem illatát, bőre puhaságát. Telt karja a nyakamba fonódik, és finoman, bátortalanul, megesik az első csók.
Zavarban vagyunk, hiszen mindketten tudjuk, ez az idill csak egy pillanat. Csak egy délutánt adot a sors, pár órát, amit csak mi ketten érthetünk, mert mindenki más csak a rosszat látná bele. Pedig mi tiszták vagyunk, őszinték, nem várunk semmit, de adunk, adunk magunkból, csókot, érintést, ölelést. És mikor lüktetve teljesedik be a gyönyör, mindketten egymás szemét nézzük, s én látom a szeplőtlen végtelenséget, amit csak egy lány szerelme adhat.
Kevés szóval telik az este. Ildikónak dolga van, s ketten olyan elveszettek vagyunk egymás nélkül... Még egy pillanatra sem akarjuk elengedni egymás kezét, mert kell a másik, kell az érintése, kell ő, kell...
Folytogatóan forró a korai éj, kéz a kézben megyünk le a tópartra. Nem kell ruha, takarónk a sötétség, és egymás előtt már nincs semmi titkunk. Vera nyakában villog a sellő, pajkosan locskol, kacagva ölel magához. A boldogság illanó tündére mellénk szegődik még egy kicsit. Susog a nád, apró hullámok jönnek a semmiből és tűnnek el a semmiben, és egy újabb zivatar kékes lobbanásai adnak vad világítást nekünk.
Vera egy parcre eltűnik, majd hínárral a fején bukkan bel mellettem. Zöld szemei szinte világítanak, a vihar közelebb ér, erősödik a dörgés.
-Én vagyok a tó tündére! -szól vészjósló hangon. Eljöttem hitvány lelkedért, hogy szolgám legyél a másvilágon!
-És én önként adom magam, hogy szolgálhassalak! -válaszolom.
-Jaj neked, halandó, mostantól csak a szenvedés vár!
-Eddig szenvedtem, és te gyógyítottál. Tudtad, hogy csak egy délután a miénk, mégis többet adtál, mint bárki e világon.
Zöld szemeiben kihuny a fény, leveszi hínár-parókáját, és a teátrális stílussal együtt messze dobja.
-Hát nem csak arra kellettem neked? -kérdi hitetlenkedve.
-Úgy érzed? Az baj. Balzsam voltál évek tátongó sebére, végre egy kis időre szerelmes lehettem. Beléd, az életbe, amit eldobni készültem. Szerelmes a világba, a szerelembe.
-Tényleg? -hajol közelebb, fürkésző tekintete mélyen a lelkembe néz.
-Tényleg. Voltam, de nem éltem, te adtad vissza a hitemet, a fényt, a levegőt.
-És ha nem kapsz meg? Akkor is ezt mondod?
-Igen.-válaszolom habozás nélkül. Sokkal többet adtál, mint gondolod. És tetted ezt úgy, hogy tudtad, nincs jövőnk, csak ez a pár nap. Épp ezért is mondom, szeretlek és tisztellek, mert egy angyal vagy, aki kirántott a pokolból.
-Angyal?? -csattan fel. Mit tudsz te... főleg a pokolról??
-Hogy bennünk van. -mondom csendesen. Bennünk, a menyország és a pokol, minden öröme és szenvedése. Érzem, te is szenvedtél rengeteget. De talán így, hogy szabdon dönthettél, ígéretek éskötöttségek nélkül: így talán már neked is könnyebb lesz.
Elgondolkodva, fürkészőn néz rám.
Kiballagunk a vízből, a vihar szele már a nádast nyomja.
A sötétben szinte világít a kerti út, amin némán megyünk, de kézenfogva. Ez azon közös perceink egyike, amikor nem kell a szó.
Összebújva alszunk el, de egyedül ébredek. Szendvicsek az asztalon, tej, amit csak itt ittam, otthon soha.
Vera a sámlin ül, golndolataiba mélyed. Nézzük egymást. Nyakában bambán néz a zafírszemű sellő.
Mindkettőnkben ott a tegnapi varázs, az esti fürdés kételyei, és a mai elválás.
Az ajtóban áll, nézi, ahogy összepakolok. Nem szólunk, a fájdalom is édesebb együtt.
A diófa alatt még átölelem. Asszonyos karja a nyakamba simul, ajka az ajkamon, érzem kemény húsát, ahogy átölelem.
-Ne nézz vissza! -szól.
-Miért?
-Mert akkor nagyon fog fájni. Légy férfi, ne nézz vissza. Menj, mert menned kell. De nem akarok búcsúzni. És sose gyere vissza ide, mert akkor elvész a varázs. Hagy legyen örökre ilyen édes-bús minden.
Nyakába hajtom a fejem, érzem az illatát.
-Mindig hiányozni fogsz...
-Meg fogod találni a párodat. Egy lányt, aki szeret, mint a régi aszonyod, szeret, mint én. Akivel együtt dobban a szíved, és befejezi a mondataidat.-mosolyog könnyes szemmel. Majd innen segítek neked.
Kicsit könnyesen, de mosolygunk. Nagyot szippantok a diófa illatából, és kilépek az utcára. Kattan mögöttem a kapu.
És nem nézek vissza.
A városközpont egy nagyobbacska tér. Zaj, zene, autók, nyüzsgés. Délelőtt tízkor kolbász és hurkaszag, részeg túristák. Mamóka áll egy padnál, mellette liliom és rózsa egy szép csokorban, vizes vödörben. Csak ezer forint. Megveszem.
Magamnak, hogy tovább fájjon az illat, a liliom szűzi fehérje és a rózsa vöröse.
Beszélünk pár szót, elmondom, hogy hazafelé tartok. A mama érdeklődik a szállásról, és nagy vonalakban elmesélem, hol jártam. A mama arca fehérbe vált.
-Ildikónál lakott? A kis öbölnél?
-Igen, miért? Nagyon kedves hölgy.
-Kedves?-hitetlenkedik. És a tóban is fürdött?
-Persze. Még a lánykával is.-huncutkodok, gondoljon amit akar.
A mama úgy tapogat meg, mint egy csodát.
-Az nem lehet. Hogyhogy él?
-Tessék?
-Ildikó húsz éve halott.
-Mii?? Áh, nem egyre gondolunk. Az én Ildikóm nagyon is él.
-Húsz éve... talán több is. Verát elcsábította, majd meggyalázta egy úri ficsúr, azt mondják, fogadásból. Vera a tóba ölte magát szégyenében. Az anyja meg utánahalt, magára gyújtotta a házat.
- Az kb kizárt, mert ott laktam egy hétig.
És Vera nem vitte el magával? Minden nyáron belefullad ott egy ember. Minden nyáron. És mindig férfi.
Kezdek nagyon ideges lenni.
-Nézze, mama, én vevő vagyok minden helyi horror sztorira, de még korán van ehhez.
-Akkor menjen vissza! Keresse meg a házat! Megmondom én, hol lakik a kis Vera. Annak az utcának a végén, a lélekharang mögött.
Mérgesen fordulok el, a franc a vén boszorkányba, még romantikázni se hagy.
Persze furdal a dolog, és rág a méreg. Csak pár utca....
Határozott léptekkel fordulok be a sarkon. Kezemben méltatlanul idegesen leng a csokor, még eldobni is elfelejtem mérgemben.
A nagy házak elmaradnak, jön a bokros rész, és mindjárt itt a ház. Be sem megyek, csak megnézem. -határozom el.
De nincs ház. Bokrok vannak, elvadult jezsámen, rózsa, befutva szőlővel. Mögöte üszkös romok. Ősöreg diófa, félig kiszáradva.
Csalán.
Keresem a nyomaimat, de a fű is érintetlen.
Előkapom a telefonomat, hiszen tucatnyi képet csináltam. Van naplemente, rigó, tó, víz, de Vera sehol. A szobám és a többi fotó sincs sehol.
Mintha el sem készült volna.
Értetlenül, egyre gyorsabb iramban indulok a temető felé. Futva érkezem, hátizsákom csattogva veri a hátam, zihálok és a verejték a szemembe csorog.
A harangláb mögött gondozatlan műkő sír. Tetején mállott gipsz-angyalka ül, a fejfán porcelánra égetett kép. Pufók, zöld szemű, durcásan duzzadt ajkú lány, oldalra font haja kilóg a képről. Nem mosolyog, csak néz, bele a lelkembe.
Sírni is elfelejtek.
A csokrot némán teszem a sírra, zizzen a celofán. Még megsimogat a liliom illata, és nagyon zavarodottan ballagok kifelé. Mállott arcú angyalka néz utánam, és mintha megkérdezné, miért mentem vissza, pedig megigértem... annyira megigértem...
Az állomáson forró beton és vizeletszag. Fogalmam sincs, hogyan kerülök a vonatra, de már javában fut, mikor ülőhelyet keresek.
Egy kupéban dundi hölgy ül. Arca olyan pufók, mintha mindig mosolyogna, aranyló fürtjei nagy csigákban, rakoncátlanul göndörödnek jobbra-balra. Olvas.
Érkezésemre leteszi a könyvet, hellyel kínál. Picit bátortalaul indul a beszélgtés, nagyokat hallgatunk, de azért ismerkedünk picit.
Ő is nyaralt, elvált, és magánosan él. Irodalom is szóba kerül, és azon kapom magam, hogy bizalmasan beszélgetünk, mint két régi barát. És befejezi a mondataimat, kezemhez ér, mikor kacag. Erről Vera jut eszembe, és fájón-értetlenül tolulnak fel az emlékek.
Éva érdeklődő, és én mesélek. Egy rövid nyárról, rövid szerelemről. Nem mondom el a sírt, a hiányzó házat, mert nem akarom, hogy bolondnak nézzen.
Éva is mesél.
A tóban egyszer elé került egy duci lányka. Aranyos volt, beszélgettek. Nagyon biztatta, hogy még a héten meglesz a neki való férj. És a végén még ajándékot is kapott, egy sellő-medált, szép kék szemekkel.Biztosan bizsu, mondja, de annyira kedves volt a lány, hát elfogadta.
Lefagyok.
Mutatja a medált a nyakában. Valódi arany, tűzzománc fedi a testet, zafír a szeme.
Éva nevet. Én is nevetek.
Hiszen a tó tündére békére lelt, szíve meggyógyult egy másik szív szerelmétől.
Éva nem érti, miért lettem oly vidám... de én már pontosan tudom.
Karácsonykor megesküszünk.
|
|