Cím: Gyertyaláng
Szerző: cirimok - Budai Ferenc
(12-01-2017 @ 12:33 pm)
:
Résztulajdonosa vagyok egy aprócska földnek itt Hevesben.
Soha semmi dolgom-hasznom nem volt vele, mert a parcellázás után tudtuk meg, hogy az bizony egy egykori temető.
Egybehangzó vélemény volt, hogy a holtak nyugalmát nem szabad megbolygatni, még akkor sem, ha a mi „tulajdonunkban” vannak.
Hanem volt, aki idővel eladta a részét. Az ősi sírok egy részére lovarda épült, mások csontjain terepjárók parkolnak.
A lovarda tulajdonosa nemrég megkeresett minket, hogy megvenné azt a párszáz négyzetmétert, ami hozzánk került. Személyes találkozó, nagyvonalú vendéglátás, terülj-terülj-asztalka, ingyen lovaglás.
Késő délután persze előkerült a hivatalos irat is, hogy szignózzuk. A vételár részen olyan összeg szerepelt, ami egyben is halovány, hatfelé osztva pedig még soványabb, de ha azt nézem, talált pénz…
Természetesen kimentünk megnézni a kérdéses földdarabot. Az egykori sírok már csak bakarasznyi halmocskák, fejfa szinte sehol, ellenben bodza, csipke és akác akad bőven. Vendéglátónk hozta a tervrajzot is, hogy lássuk csodás komplexumának továbbfejlődését. Igaz, erre a helyre csak a trágya kerülne, de szigorú EU előírások szerint, stb. Az esti szürkületben már mindenkinek mehetnékje volt, el is indultunk a hurkaszagot eregető büfé felé.
Még csak nem is én láttam meg, de mégis mindannyian odasereglettünk… egy gyertya, egy régi-régi síron. Vörösre, cserepesre égett földön állt, ami azt mutatta, hogy az a gyertya már sok-sok másik utódja, amelyek csendesen lobogva mutatták az emlékezet fényét. A leégett gyertyák viasza szétfolyt, a föld szivacsként felitta, majd a csonk meggyújtotta a viasz-telt földet, ami cserepesre égett.
Éveken át.
Néztük, néztük a gyertyát. Nem mai darab volt. Viasza sárga, teste vaskos, kívül tele karcolással, kosszal, szösszel. Pont, mint azok a gyertyák, amiket gyermekkoromban nagyanyámék a fiókban tartottak, hogy áramszünet esetén –ami akkoriban nem volt ritka- legyen egy kis fény.
Csendesen lobogott a lángocska, és a lelkünkbe nézett, ahogy csak a gyertyalángok tudnak. És a lelkünk könnyes kristályain emlékek csillantak.
Nagymamák, akik gyertyaláng mellett meséltek nekünk, nagypapák, aki az Élet meséit mondták őseinkről, rokonainkról, barátainkról. A régimódi gyertya a fiókban guringázva lett karcos, picit koszos, de a lángja, az mindig is tisztább volt a gyémántnál.
Az én nagyikám kacatos fiókjában jellegzetes illat volt. Kicsit a konyha szaga is beszivárgott, de volt valami, ami egy cukorkát juttat eszembe, és határozottan tolakodott elő egy réges-rég kiborult, apró bádogdobozos vietnámi balzsam illata is. Ebben fürdött a gyertya, ezer picike „Jó lesz az még” kacat mellett.
Lobogott a kis láng, és szemünk nem ezt a temetőt látta, hanem azokban, ahol ezek a nagymamák porladnak, akik ugyanilyen gyertyák mellett gyógyították beteges unokájukat, okosították gyermekeiket, mondták utolsó imáikat.
Gyertyák, amik ugyanilyen szegény házból jöttek, mint ez is, reszketeg, ráncos kezek tették a sírokra, és ugyanígy dacoltak a sötétséggel, mint ez is.
Mesélt a kis lángocska, mesélt a gyermekkorunkról, mikor még nem voltak ráncosak a kezek, és az áldott napfényen jártak mindazok, akik már szintén porrá váltak, mint az itteni emberek.
Kérdezett a kis gyertya, lobbanása kérdőjele mindenkiben ugyanazt. Ha a mi őseink aludnának itt?
Milyen érzés lenne, ha a pénzgyárból kifolyó trágyalé itatná át a néma csontokat?
Biztosak voltunk benne, hogy lehetetlen megmenteni ezt a sírt. Semmilyen papír és szerződés nem mentené meg egy véletlen balesettől, gondatlan munkagéptől, rosszul kimért ároktól. De ha valamilyen csoda által mégis, a százéves öreg (Asszony? Ember?) sírját még akkor is csak hegyekben álló trágya venné körbe az avar- és kakukkfű illatú mező helyett.
Elsőnek az én szerződésem lobbant lángra a piciny csillagtól, majd sorban a többieké is. A parányi fény olyan emlékeken tükröződött vissza, ami a pénzembernek sosem volt. Így mi csendesen emlékeztünk, ő hangosan átkozódott, perrel és joggal fenyegetett.
De mi tudtuk, hogy amíg egyetlen utód is emlékszik, addig az ősei nem lesznek elfeledve. Nagy lánggal égtek a paragrafusok és záradékok, mintha az emlékezet és az emberség lobbanna fel –talán utoljára.
Mert száz év sötétsége sem nyomhatja el egyetlen gyertya fényét.
(Ne avassatok szentté, láttam egy régi temetőt, egy szál (valóban ősrégi) égő gyertyát egy százéves síron, lószagot sodort felém a szél, feltört sok emlék, és beindult a fantáziám.
Ennyi!!
Nem vagyok tulajdonos a saját házamban sem, csak kellett egy szál amin elindulhatok! Nincs kapzsi vállalkozó, csak kellett egy ellenpont, aki elindította a cselekményt! Nem vagyok talpig férfi hős, csak elképzeltem, mit tennék hasonló helyzetben, és a dráma így hatásosabb...
(669 szó a szövegben) (194 olvasás) 
|
