Apám léptei
Műszak vége, séta haza. Ropog a friss porhó, messze fröcsköl a bakancsom alól. Körülöttem a lilás-szürke téli este, az utcai lámpák körül gyémántosan csillog a lég... Kis utcánkban csend, némi messzi kutyaugatás, és a kályhák le-lecsapó füstje. Csuklyám a fejemen, lépek lendületesen, a hó pedig ropp, ropp, ropp...
És már nem én lépkedek, hanem apám, lehajtott fejjel, csuklyában, és rendületlenül húzza a szánt, rajta egy kicsike fenyőfa, ágai közé betéve egy fürt banán, és a gyantaillatú zöld között kuksolok én is, a hat éves, ropitestű, mosolygós kiskölyök. Nagyanyáméktól megyünk haza, a Kastélykertbe, át a régi vasúton, ahol talpfa, gázolaj, és kőszénszag izgalmas keveréke ad keretet a feltörő gőzfelhőknek.
Nagyot döccenünk egy fagyott cukorrépán, ami szintén felkerül a szánra. Apám megy, mint a gép, én kapaszkodok ahogy tudok, miközben belém fagy a kaka is. Otton anya vár, és a kisöcsi, akiért annyit nyavalyogtam.
Mindenkinek volt kistesója, akivel lehetett játszani, vagy legalább aranyosan babusgatni, és mikor anya pocakja gömbölyödni kezdett, olyan titokzatos volt minden, és annyira ünnepi. Aztán egy hajnalban a nagyika jött értem, mert anya és apa éjjel elslisszoltak, aztán valamikor apa is hazaállított. Arcán földöntúli fény, körülötte -amúgy sosem érzett- pálinkaszag, és úgy ölelt magához, mint sem azelőtt, sem azóta...
Igen, meglett az öcsike.
Akkoriban nem lehetett a babákat látogatni, csak a kórház halljában, tévén keresztül láthattam. És mikor végre hazajött, nem lehetett labdázni vele, de még csak kockázni sem, helyette egész nap nyivákolt és bekakilt...
Az a tél végtelen volt, a hó ment és jött, jött és maradt, aztán jött és lucsokká válva utáltatta magát tovább. Anya a cipőbolt előtt számolta a cincogó aprót, aztán nagyot sóhajtva léptünk be a különleges illatú, ferde tükrös helyre, ahol az eladó nénik lesajnáló modorral hoztak ki nekem csúnya és kényelmetlen csizmácskákat. Öcsike sírt, én sírtam, anya majdnem sírt, és végül a régi, kopott csizmácskám maradt, amiben hatalmasakat estem a csúszós latyakon.
Későbbi teleken is mindig elvarázsolt a hó, de csak amíg friss és fehér volt. Egyszer apával és higanymozgású öcsikémmel kimentünk egy erdős-bokros részre kódorogni. Ez azon ritka események egyike volt, mikor a folyamatosan robotoló apám megpróbált kiszakadni a munkákból, és egy kicsit velünk törődeni.
Emlékszem, akkor tanított meg kést dobni, és arra is emlékszem, hogy a megroskadt, megfagyott havon a cingár kisöcsém vígan futkosott, míg én térdig szakadtam bele minden lépésnél...
A hó csodája még sokáig elkísért. Sosem lettem az ura, nem gyűrtem síléc alá, de nekem többet és szebbet mutatott, mint ezer másnak.
Hatvan nem az a kimondott kalandos hely, de a Zagyva, ez a műmederbe szorított túlméretes patak, azért mesélt, ha figyeltünk.
Később, a Mátrát járva valódi, fürge kis hegyi patakok adtak ezer csodát, a köveken megülő hósapka, a tövises jégkristályok, az üvegbe zárt ágacskák, és a térdig átázott ruha, amikor figyelmetlenül a lapályos jégre léptem...
Ott, a hegyek ölelő karjában, messze mindentől, előttem csak a vastag, puha, szűz hó, amibe szentségtörés belegázolni...
Leültem egy nagy fatörzsre, és csak néztem a néma szikrázást, a szagtalan, steril levegőben csak a fények mozogtak.. Aztán az egyik fáról levált egy tavalyi száraz avar-csomó, hirtelen szárnyat növesztett, és bagollyá változva csapódott a hóba, tőlem három lépésnyire. Mire egyet pislogtam, már ismét felfelé szállt, hatalmas, néma szárnycsapásokkal, és karmai közt egy egérke búcsúzott saját életétől, hogy táplálhasson másokét.
Lassan hazaérek... Lépteim már az enyémek, apám már rég nem kíváncsi rám, öcsikém is közel 40...
Nyílik a kapu, bent két nevető hóangyal vár, és két agyonfagyott lányom sepreget pirosló nózival, kacagva; egyszerre kapok két hógolyót és két hatalmas, cuppanó puszit.
Feleségem a konyhából integet, épp a híres házi pizzáját veszi ki a sütőből. A hó csak hullik, megismételhetetlen kristályok záporoznak a lila égből, és én csak állok a záporozó csodában, és a világ minden kristálya is kevés, mert három eleven csoda vár haza...
2017.02.
|
|