A vihar
Lehettem talán öt éves...
Már benne voltunk a nyári szünetben, mikor ez történt, mert szemesedett a szőlő, és a görcsös nagy meggyfáról lelegeltem már szinte az összes vérveres szemet. Ami rajta maradt (pándi üvegmeggy!), az összetöppedt, és fantasztikus ízű lett, ám elérhetetlen magasságokban jórészt a rigók martaléka, amit szörnyen irigyeltem tőlük.
Rigó pedig volt, egyrészt a kert végi ősöreg szilvafán, melynek három centis, gömbölyű, gyantás ízű termését a disznóól tetejéről volt jó enni: másrészt a csörgőalmán, amin akkoriban még csak tanultam a fára mászást. A csörgőalma pedig igazi mesebeli gyümölcs, ami nyár közepén terem, könnyű, alig édeskés, de megrázva a magok úgy csörögnek benne, mint a tündérek játékszerei.
Ez a csudakert pedig hol lehetett volna máshol, mint Nagyikámnál... Gyermekkorom felhőtlen boldogságú, iskola- és szülőmentes nyarainak helyszínén.
Egy szép délután történt, hogy nagyapám két műlábán óvatoskodva kijött a kertbe, és összeszedette velem a száraz kórét. Meg kellett gyújtanom, és ő az egyik szőlőoszlopnak dőlve nézte működésemet, botjával mutatva, mit kell még tennem.
Meg is volt minden, mert tüzeskedni aztán nagyon szerettem. Nagyapám egyre törölgette izzadó homlokát, pedig a tűz nemigen bánthatta.
- No, csak figyelj, Cunikám, nagy idő lesz estére!
Így hívott, Cunimunikám, néha Huligán, vagy ha tetszett a csínytevésem, akkor huli-huli...
- Miért lesz nagy idő?
- Áll a levegő. Nem megy fel a füst sem. Nézd a galambokat, ül mindegyik. -mutatott botjával a vasút hatalmas oszlopai felé, melynek feszítődrótjain sorban gubbadtak a galambok.
Nem nagyon értettem, mi köze ennek az időhöz, és az mitől lesz nagy, de ha Nagypapa azt mondta, akkor az úgy is lesz.
Eltelt pár óra, és már én is éreztem, hogy valami nincs rendben. A levegő fulladt volt, nehezen esett a légzés. A bőrünkön az izzadság ragyogott, és nem esett jól sem a csúzli, sem az udvari bádogkádban pancsolás. A madarak elhallgattak, és a vonatok mintha az udvaron jártak volna, a pályaudvari hangosbemondó pedig isten bizony, hogy a konyhában szólt.
Már az estét vártuk, mikor a Mátra felől egy hatalmas, üllő forma, fekete felhő jött felénk. Feketeségében szinte állandó táncot jártak a villámok, és baljós morgása a környék összes kutyáját vonyításig rémítette.
- Na, ha ezt megkapjuk, nem kell szüretre menni! -mondta nagymamám is, és szöszke fejemet otthonkájához húzta, aminek konyha és nagymama-szaga volt.
És megkaptuk. Éjjeli sötétséget én csak a mesékben és a valós estékben láttam -addig a napig. Kék lobogás táncolt ebben a sötétben, és a pillanatnyi fények megvilágították a fáimat, melyek minden águkkal dél felé nyújtózkodtak. Egyik lobbanásban felismertem a lila nyakú galambomat, de félig oldalt, félig hanyatt fordulva vitte a szél... A pokoli hörgés fölénk ért, és a konyhaszekrényben halkan csörögni kezdtek a poharak, s a világot átjárta valami mély, vibráló hang. Mind a hálószobába mentünk, ahol a fa redőnyt leeresztve, alul kis résen kukucskálva nézhettem a világot.
A világban pedig ősz lett hirtelen. A szakadó esőt vízszintesen hordta az ordító szél, és erről az őszi ködök jutottak eszembe, bár abban nem sodródtak karvastag ágak, sem tetőcserepek... A szomszéd Binderék vasrudas kerítésén szépen gyűlt a szélhordta fa, fű, levél, benne itt-ott egy-egy madárral és szőlőtőkével.
Ősziék falán úgy folyt le a víz, mintha titkos vízesést nyitottak volna a cserepek alá. Ezek a cserepek egy darabig táncolva illegették magukat az orkánban, majd a széldeszkával teljes egyetértésben távoztak, példájukat több száz testvérük követte. A padláson felgyűlt évszázados por hatalmas barna felhőként robbant a világba, mintha a ház égne. A léha, izzadt forróságot egyszerre elvitte a vihar, de a könnyű légzést belénk fojtotta a hörgő dübörgés. Az egyik vasúti oszlopba irtózatos csattanással vágott a villám, és a tíz emelet magasból hófehér szikrazápor hullott alá, míg az oszlop egyik sarka vörösen izzva füstölgött tetőtől talpig.
Aztán tél lett, kifehéredett a táj. Előbb csak pár szem jég pattogott az árokban, majd recsegve, ropogva jött, hullámokban, lapátszám. A jégzuhatag miatt a három méterre levő útra sem láttam rá, és őszinte döbbenetemre a nagy, mély árokban egyszer csak kavarogni kezdett valami sárszínű áradat, levelekkel, zöld szőlővel és rengeteg jéggel elegyest. A magasan fekvő út és a házak közt nem csak az árok, de a betonjárda is csatornává változott, nekem térd feletti magasságban sietett a zavaros víz, ki tudja, hova.
Nem volt hosszú vihar, talán negyed óra. De amikor kimentünk felmérni a kárt, a fél almafát kellett eltolni, hogy az udvarra léphessünk.
Nagyikáék háza jól bírta, bár az udvaron sok-sok égetésre elég szemét gyűlt fel. Az utcára lépve még tartott a hirtelen támadt járda-patak, majd lassan visszahúzódott az árokba, de a jeget lapátolni kellett volna... Emlékszem, Nagyikának is bokán felül ért, és olyan hideget árasztott, hogy a fogaink akkor is vacogtak volna, ha a pusztulástól nem rémültünk volna halálra amúgy is.
Tényleg nem kellett szüretelni abban az évben, de még vagy két másikban sem. A szőlő kordonostól feküdt a földön, a vastag szárakon kívül szinte semmi sem maradt rajta. A csörgőalma kettéhasadva, fele csonkán, levelek és rigófészek nélkül meredt az égbe, másik fele tíz méterrel beljebb, az udvaron feküdt. Az üvegmeggyen csak a hosszú, ostoros vesszők szomorkodtak a földig, de maga a fa amúgy csontváz-csupasz volt. Paprika, paradicsom a sárban feküdt, péppé verve, a hagymát kimosta a földből a víz.
Sehol egy galamb, két rigószülő Binderék kerítésén, és egy fehér macska teteme feküdt az udvar sarkában, ki tudja, honnan és hogyan került oda. Tanácstalan, síró emberek ténferegtek az utcán, szomszédok és utcabeliek zörgettek be egymáshoz, hogy mindenki életben van-e...
A pusztító fergeteg már messze járt, Boldogot gyalulta le épp. Hörgése és villámlása még szinte a bőrünkön remegett, de nyugat felől már alásütött a lemenő nap, és egyszínű, vörös szivárványt rajzolt az égre.
2019. 06.03.
|
|