Parkban, magányosan ül két ember

Körülöttük párok, tele szerelemmel

Most még a szerelem mindenütt jár                        

Mert február 14-ét mutat a naptár

Suttognak a fák halkan meghitten

Két szomorú szív jajgatva fáj itten

Mindenkin érzelmi hullám megy át

Csak e két ember érzi még bánatát

Egy nő és egy férfi, de mindketten

E szédítő varázst nézik érthetetlen

Végtelen bánat ül ki a szemükben

Görcs, fájdalom telepszik szívükre

 Egyedül, árván, pár nélkül vannak

Derűs-öröm felhővel már szállnak

Elég legyen! - szól Ámor dühösen

Nyilait célra tartja, máris hegyesen

 Láss, csodát! Oly sebesen szállnak

S épp e két ember szívébe találnak

Észreveszik, egymás mellett ülnek

 És égi vezényletre közelebb ülnek

Halkan s félősen szólítják egymást

Nevet Ámor:- lesz, valami meglásd!

Mert varázslat ez, mi velük történik

Eddig szomorú szemük égőn félnyik

Szelíd, gyengéd hangon közös téma

Közben zakatol a szív, lüktet a véna

Lassan, biztosan kezük összefonódik

E két lény se szomorú, nem bánkódik

Ők nem kacarásznak úgy, mint mások

Kéz a kézben hangzanak a suttogások

Csodának vélik, hogy egymásra találtak

 Boldogság felhőjével már ők is szálltak

S lépésről lépésre felfedezték egymást

Míg nem rájuk telepedett az éji palást

Lassan indultak el hazafelé, sétáltak

Egymástól nem, de a mától búcsúztak

Ámor most elégedetten figyelte, nézte

Mert ez bizony sikerült, jól elintézte!