Fülemet befogva próbálok menekülni

De a csend megtalál, és elkezd üvölteni

Mit is tehetnék? Agyamban teljes a káosz

Üvöltő némaságban minden kiabál most

Üres lelkem kiáltja- miért elég ennyi?!

Mikor a világ azt mondja: menni kell, menni!

Félelmeim börtönébe zártam magamat

Hallom a csendben felsiró sóhajaimat

Szív mélye is szól: olyan fekete a magány!

Sötétben pedig a reménysugár is parány

Az elgyötört testnek is vannak még vágyai

Hiába győznek rajta birtoklón gátjai

Kérlek, hallgass el végre ezernyi gondolat!

Őrületbe kergetéssel oldod gondomat?

Nem csak a csend már én is üvöltök remegve

Ennek az agyzajnak lenne csak immár vége!

Mikor már az üdvözítő megváltás jönne

Szememre hányást a lelkiismeret tenne

„Hogy vajon tudom- e, hogy a bűnért bűnhődés jár?

Nagyravágyásért csak mohó lázálom vár”…

Agyzajom, börtönében fogoly mennyit vagyok

Arra Isten a tanúm. Élni vele tudok

Mielőtt lépnék a tébolyulás útjára

Megnyugszom lágy zene, ölelő akkordjára…