Sötétszürke felhők mögé bújt a nap.
Igába tört marhák, rút csúszómászók,
S önámítón álszent templomba járók
Hadát hagyva poshadni maga alatt.
Hétrét görnyedt múlt dörzsöli tenyerét.
Cserepes ajkával jóízűt csettint.
És ahogy az már lenni is szokott, mint
Féreg fúr meg most ültetett csemetét.
Beidegződött léptekkel tűnik el,
Rabláncot ölt magára a szabadság.
S míg létek felett lesz úrrá zavartság,
A jövő sötét cellában vesztegel.
Álmokat változtat az idő köddé
Majd tünteti el azt. Most s mindörökké.
