Csak egy pillanatra láttam a szemét.
Tompa volt és szürke.
Csak egy pillanatra, de láttam az életét,
a kilátástalan, pokol mélyére
bukó halk gondolatokat, a kiábrándult,
elfojtott sóvárgó pillantásokat.
Rám nézett, értőn,
belenyugvó bölcsen,
bénult döbbenettel néztem,
ahogy távolodik tőlem.
Deres volt, tán tanárember,
katedra, kréta nyoma a kezén,
most két sovány kis táskája,
mint béklyó, csüngött életén.
Ahogy letette terhét,
a földre, a piszokba,
egy bakancs rögtön belerúg,
ahogy őt dobták régen a mocsokba.
Nyúlt semmi kis lomja után,
keze a levegőben állt meg,
lemondón legyintett kurtán,
s nézett guruló élete felett.
Torkomban gombóc- én nem sírok soha,
most mégis, az én könnyem ért elsőként a porba,
mert nem értettem milyen az,
mikor már nem fáj a fájdalom,
mikor rég nem érdekes a jelen,
csak a múlton van mit gyászolnom.
S a könnyem talán nem is neki,
nem is érte csordult,
csak ez a nyomorult élet,
ez a világ az, mi kicsorbult.
Vajon hol van a fia,
s hol van az ezernyi diák,
kinek ő mutatott utat,
kiknek ő bontott vitorlát?
Olyan, mint az apám,
mint ezernyi más apa,
csak őt öregkorára hagyta el mindenki,
hite, múltja s a védőangyala.
Szelence gurult a lábam elé,
reszketve nyúlt érte a kezem,
- ne sírjon kislány, az élet szép
  magának.  De nekem már nem.