Olyan sokat gondolkoztam azon, miért történt, ami történt. Mindennek oka van, s hiszem, mindenből tanulni kellene. Leszűrni bizonyos következtetéseket, igazítani egyet életünk menetén, korrigálni, amit kell, amit még lehet. Átértékelni a múltat, megbecsülni a jelent, s nem annyira rettegve nézni szembe a jövővel. Ezt kéne tenni.
Ehelyett a félelem hullámai apró citromot növesztettek a gyomromban, s híresen nagy bátorságom úgy pukkant apró cafatokra, hogy még romjai is porrá lettek.
Bár lehet, hogy csak a hírtelenséggel volt a probléma. Ha van időm felkészülni, ha van időm arra, hogy átgondoljam, milyen lesz az élet utána, akkor talán nem ilyen nehéz. Akkor talán nincs ez a dermedtség, ez a tehetetlen düh bennem, ami megbénít annyira, hogy még átgondolni sincs erőm az eljövendőt.
Pedig mennyit imádkoztam, könyörögtem, csak ne kelljen átélnem, ne kelljen szembesülnöm vele. S, ha mégis, legyen annyi tartásom, hogy büszkeséggel viseljem, mit rám mért a sors. Ne kelljen látnom a néma gúnyt, a megvető lesajnálást minden egyes szembe jövő tekintetben, mert igazából az az elviselhetetlen.
Próbáltam megvesztegetni kegyetlen lelkét, próbáltam dühvel, daccal, majd álságos nemtörődömséggel felvenni a harcot ellene, ám ez a harc már eleve elveszett. Be kellett látnom, legyőzött. Váratlanul, gyorsan, visszavonhatatlanul.
Ami lelkem romjain megmaradt, az még arra sem elég, hogy méltóságteljesen visszavonuljak, mintha mi sem történt volna, mintha elfogadnám az elfogadhatatlant.
Összezuhantam, belülről zokogtam, fuldokoltam, s éreztem, már nem forog tovább a föld. Megszűnt létezni az az értelem, mi sajátunk, miért nap, mint nap ébredünk, miért sanyargatjuk magunk kifulladásig, hogy egyetlen pillanatra elkapjuk azt a tökéletességet, amiért egyáltalán élünk, s én nem tudom, mikor volt az a pillanatom. Elkaptam-e, vagy elment mellettem, s én már csak a kínzó hiányára döbbentem rá.
Úgy hiszem, ez történhetett, hisz meglétét sosem éreztem oly bizonyossággal, mint a dermesztő űrt, mit hagyott.
Van abban valami elképesztő visszásság, hogy még mielőtt megtörtént volna, már tudtam, visszafordíthatatlanul megváltozik az életem ettől az egyetlen pillanattól, ami szinte berobbant létembe, s pusztított, amennyit csak tudott.
Lerombolt mindent, amit az évek alatt nagy nehezen felépítettem, felbecsülhetetlen, helyrehozhatatlan károkat okozva ezzel.
Most a hajamnál fogva kéne kihúznom magam a mocsárból, ami beszippant, s bizton elnyel, ha csak valami csoda folytán nem tudok megkapaszkodni egy odavetett szalmaszálban, ami talán már elég egy fuldoklónak a partot éréshez.
Lehet, a belenyugvás kellene legyen ez a szalmaszál, hisz kilátástalan helyzetem más utat nem hagy nekem, mint a közönyösség álcája mögé búvó beletörődést, mert tudom, ha megfeszülök, sem tehettem volna mást az elkerülhetetlennel szemben.
Nem hagyott nekem más lehetőséget, csak azt, hogy könnyel, kínnal, keservvel szokjam. Szokjam, s fogadjam el magam. Az első szarkalábammal együtt.