A temetőkapunál megtorpanok,
tengernyi keresztre nézek vissza;
elhullott könnyem a föld felissza, ma érted is szólnak a harangok.

[…]

A szürke ködben átölel a magány,
engedek neki, s a síri csendnek.
Várok, mert a holtak körbevesznek; itt egy öregember, ott egy kislány.

Elmosódnak a vésett feliratok,
erre nyugszik imádott nagyapám.
Itt egy másik rokon, ott egy barát… nem tudja senki, most kit siratok.

Látom, hogy lassan kopni kezd a sírkő,
régi a márvány, és a vasbeton.
Egyszer nekem is itt lesz otthonom; vajon mit érez itt a nem hívő?

Mindig jut idő egy lassú imára,
elsuttogom magamban a szélnek.
Egyszer meghallom, hogy mit beszélnek, választ suttognak a Miatyánkra.

[…]

A temetőkapunál megtorpanok,
tengernyi keresztre nézek vissza;
elhullott könnyem a föld felissza, ma érted is szólnak a harangok.

Most csak a némaságot hallgatom,
búcsút intek tengernyi keresztnek.
Az emlékek ma is hazavisznek, és harangok kísérnek utamon.

2006-02-21