Most már nem sóhajtok többet utánad; minek, ha a szél úgyis messzire fújja az utolsó szótagot. Belefárad a Hang, és bele a Szív: elbújva majd felakasztja magát valahova, ahol csendesen elhalkulhat végre, s elporladhat használatlan hangokra, egy dallamra, amit nem érthetnek félre. Néha, nagy ritkán újra szavakká válnak azok a megfulladt hangok, mint régen; és szerelmet sóhajtanak… akárcsak én, azokon a hársfaillatú estéken.
