- Miért nem jönnek már? - kérdezte hangosan, pedig tudta, hogy alig fél perce telefonált.
Körülnézett a lakásban, makulátlan tisztaság mindenütt. Nem mintha rendmániás lenne, de itthon volt egy ideje, unaloműzésként is pakolgatott, rendezgetett, azt akarta, hogy minden a helyén legyen.
Benyitott a kicsi szobába is. Még érezni lehetett a friss festés szagát, majd jól ki kell szellőztetni. Gyönyörködött egy pár percig, atán hirtelen megint összegörnyedésre kényszerítette a fájdalom. Alig kapott levegőt. Mást is érzett ott, legbelül. Először nem is tudta mi ez, de ismerős érzés volt. Pont, mint imádott édesapja temetésén. Állt a sírnál, könnyein át nem látott semmit és senkit, csak érezte azt a kínzó magányosságot. Sokáig tartott, míg ki tudott lépni élete szürke börtönéből, megdolgozott érte, hogy újra színes legyen körülötte a világ. Azóta viszont félt az egyedülléttől.
Nem így képzelte el ezt a napot, nem akart egyedül menni a kórházba. A férjét pont most küldte el a főnöke vidékre, igaz már hazafelé tart, de mire megjön, ő már nem lesz itthon. Édesanyja meg gipszelt lábbal nyomja az ágyat, őt is felhívta, próbálta nyugtatni, lelkére beszélni. Nagyon sajnálta, hogy nem tud itt lenni.
- Nem lesz semmi baj, mindjárt itt a mentő! - biztatta magát, és dühös volt, úgy érezte magára hagyták. Ezt nem így akarta, elveszettnek, magányosnak érezte magát, és félt, hogy nem lesz elég ereje végigcsinálni.

Végre megérkezett a segítség. Az ajtóból még egyszer visszanézett, tudta, mostantól minden megváltozott.
Hamar beértek a kórházba, innentől felgyorsultak az események. Szakszerűen, mégis kedvesen kísérték végig a folyamaton. Már biztonságban érezte magát, nem félt annyira.
A férje is pont időben érkezett ahhoz, hogy részese lehessen közös életük legszebb, legfontosabb élményének.
Jót nevetett rajta, amikor élete párja maszkban, tetőtől talpig zöld ruhában beállított a szülőszobába.
- Ideértél?
- Siettem - szorította meg felesége kezét a férfi.
Aztán jöttek a tolófájások, együtt nyomtak, lélegeztek, s a következő pillanatban már kezükbe tarthatták a világ legcsodálatosabb kicsi emberkéjét. Angyalkának hívták míg pocaklakó volt, ezért az Angéla keresztnevet kapta.

Később a kórteremben lehiggadva, kicsit fáradtan figyelte picurka lánya szuszogását. Csak mosolygott a magányon, megint legyőzte, erősnek és végtelenül boldognak érezte magát.