Drága Kincsem!

Itt ülök. Előttem a fehér papír, kezemben a toll. Írnom kellene. Gondolataim kergetőznek a fejemben, mégis mozdulatlan a kezem. Azt hittem leírni könnyebb lesz, mint elmondani. Mégsem. Pedig megérdemled, hogy megmagyarázzam, hogy tudd nem Te vagy a hibás, nem miattad jutottunk ide. Miért nem mondtam el eddig?
Nem tudtam. Nem találtam rá szavakat, nem volt lehetőség, nem volt idő. Minden megfagyott, ajkaim nem tudtak mozogni, mintha megnémultam volna. Csak néztem Rád, és nagyon fájt! Nem tudtam védekezni, nem is akartam talán, azt hittem ez a sorsom, a büntetésem, pedig semmiben nem vétkeztem. Láttam, hogy elmész, még akkor sem mozdultam, szoborként, hidegen vártam, hogy becsukódjon mögötted az ajtó. Már ha akartam volna, akkor sem volt kinek mondanom.
Persze ez mind csak magyarázkodás. Sokkal előbb kellett volna megszólalnom, de gyáva voltam, azt hittem nem kell vele törődni, ha nem gondolok rá akkor nincs is, nem is volt. Most sem tudok, merek belevágni. Félek, hogy újból égetni fog minden emlék, hogy felszakadnak a sebek, amik soha nem gyógyulnak, legfeljebb csak tető képződik felettük. Tudom, hogy könnyebb lesz aztán, hogy a lelkem kitisztulhat, de nagyon nehéz.....
....................................................................................................................................................................................
Gyerek voltam még, fényképek tanusága szerint nagyon szép kislány. Szüleim elváltak, 8 éves lehettem, új család nőtt körém egy nevelőapával. Jól alakultak a dolgok, jó ideig nem volt semmi baj. Még testvérem is született, akit nagyon régóta vártam, lett egy hugom. Teltek az évek szépen, csenben, én is növögettem.
- Milyen csinos lány ez a Csilla! - forgolódtak utánnam a fiúk. Nevelőapám is észrevette. Attól kezdve a pokolba kerültem. Igyekezett állandóan közel kerülni hozzám, ha anyu nem volt otthon simogatott, puszilgatott, a melleimet, és ott is. Most is elkap a hányinger, ha rágondolok!! Az nem történt meg szerencsére, de ez így is sok volt. Anyu vetett véget az egésznek, észrevette, beszélt vele. Miért nem szóltam? Nem tudtam. Nagyon féltem, és szégyeltem magam! Nem is tudod milyen rohadt érzés volt!  És most is az!........
Voltak kapcsolataim, de csak beszélgetésig jutottunk el. Féltem, és undorodtam. Azt sem akartam, hogy újból előjöjjenek ezek a dolgok, hogy eszembe jussanak. Mert tudod, jó mélyre elástam ezt az időszakot, ki akartam törölni minden mozzanatát belőlem. De sajnos nem találtam a "Delete" gombot.
Azt akartam, mint a többiek, szórakozni, bulizni, élni. Kalandokba keveredtem, volt, hogy egyszerre több fiút szédítettem. Ezért aztán könnyűvérünek kiáltottak ki, én csak nevettem, de belül mart. Senki nem ismerte a titkomat, s azt sem tudta, hogy többnyire az ágyig nem jutottam el egyikkel sem. Sőt!
Aztán egyszercsak ott voltál Te. Rám néztél, még a szemed is mosolygott. Felkértél táncolni, nálam boldogabb nem volt a földön, szinte repültem. Soha nem éreztem nagyobb szeretetet, szerelmet! Életemet adnám érted!
Te lettél az ajándék, amit az életem nekem adott, igazi kincsem. Vigyáznom kellett volna Rád! Helyesebben: jól kellett volna vigyáznom. De ezt is elszúrtam. Nem voltam őszinte, ezért Te nem érthetted miért viselkedek sokszor úgy, ahogy. Féltem, ha megtudod, megutálsz, szégyeltem magam. Inkább tüskéket növesztettem, begubóztam, annyira vigyáztam titkomra, hogy közben nem vettem észre, elveszíthetlek.
Nem tudom most hogyan tovább, merre induljak. Te azt kérted, mire visszajössz ne legyek itt. Nem néztél rám, elfordultál. Összepakolok, és indulok. Nem akarok semmit, megérdemlem a sorsom. Csak őszinte akartam végre lenni.
            Szeretlek!      Csilla

Amikor Péter haza indult, már lenyugodott, virágot vett engesztelésül. Dehogy gondolta komolyan a szakítást!! Hiszen Csilla nélkül, már lélegezni sem tud. Nagyon dühös volt az igaz, csúnya veszekedés kerekedett ismét, olyan szavakkal illette a lányt, hogy rágondolni is szégyenletes. Most meg kell mindent beszélni, és kell keresni egy járható utat, mert nem akarja elveszíteni.
Kulcs fordult a zárban, nagy csend fogadta. Torokszorító érzés csak fokozódott a szobába lépve. Szekrényajtók tárva-nyitva, fiókok kihúzva, Csilla sehol. Csak egy levél az ágyon.
Férfi létére sírva olvasta végig, majd olyan elkeseredett gyűlöletet érzett, hogy megijedt magától. Ha akkor kedvese apja a keze közé került volna, biztos agyonveri.
- Csilla hol vagy? Meg kell keresnem!
Kirohant az utcára, de hiába nézett körül, sehol nem látta. Gondolkodni próbált, de nem tudott.
- Le kell higgadnom. Tiszta fejjel lehet csak gondolkodni. - motyogta, s elindult a szökőkúthoz, ott szoktak üldögélni, beszélgetni, most egyedül telepedett a padra. Zakatolt az agya, éles fájdalom hasított belé. Próbálta összerakni a lehetőségeket, kihez mehetett kedvese. Felhívott egy- két ismerőst, barátot, de Csillát nem találta. Nyomorultúl érezte magát, rettenetesen fázni kezdett a majd 30 fokos melegben vacogtak a fogai. Hirtelen egy fékcsikorgásra lett figyelmes, elindult az út felé, egyre sietősebb léptekkel. Szembejövőtől kérdezte:
- Mi történt? Tudja?
- Elütöttek egy fiatal lányt.....
A többit nem hallotta, rohant a kereszteződés felé. Átvergődött a kíváncsiskodókon, látta a szőke hajat és a kockás utazótáskát. Hirtelen vasmarok szorította a szivét, alig látott, hallott.
- Péter! Péter! Figyelj már! Hívd a mentőt légyszíves, nálad biztos van telefon!
Nem hitt a szemének, fülének. Csilla mondta ezeket a sérült lány mellett térdelve.
- Érted mit mondok? Mond nekik, hogy baleset történt, eszméleténél van a sérült, valószínüleg csak a lába tört el. De hívd már őket!
Végre magához tért és hívta a számot, hamar odaért a segítség, a tömeg is szétszéledt.
Ők ketten a padhoz sétáltak, egy jó ideig csak hallgattak egymás mellett.
- Olvastam......
- Aha. Akkor most már tudod - állt fel a lány indulásra készen.
- Elmész?
- Azt hiszem....Jobb lesz úgy.
- Miért? Nem futhatsz el mindig. Szembe kell nézned magaddal.
- Nem akarok....nem tudok.....Nincs erőm.
- Veled vagyok! Hagyd, hogy segíthessek, bízz bennem!
- Biztos? Könnyebb lesz nélkülem.
- Ne mond ezt!
Csilla szeméből félelem látszódott, és egy visszatartott könnycsepp. Péter átölelte védőn, tudta mindkettőjüknek szüksége van a másikra. Majd a kezét nyújtotta bátorítóan mosolyogva:
- Egy próbát megér. Nem?
- Egyet - kezdett visszatérni a lány szemébe a csillogás.
Kéz a kézben indultak az úton tovább.