Kerge zerge felment a hegyre, ott aztán csak állt bután,
mert el is felejtette, hogy neki nem megy a menet a hegyre.
Mégpedig azért nem, mert nem is zerge, csak azt hiszi,
ő igazából egy paci. Nem kicsi, de nem is nagy, olyan közepes termet,
póni féle, tarka szőrrel, csattanó patával, táncoló hajával,
olyan bolondosan néz ki, hogy mindenki csak neveti.
Most is épp bohóckodott, zergéset játszott, így került oda,
arra a magas helyre fel, ahonnan ellátni a messzeségbe.
Ámul is a csikó, micsoda világ! Körbe-körbe zöldek a fák,
jobbra egy tó vize csillog, balra pedig ott a tanya, az ő kedves otthona.
Onnan lentről ezt sohasem látta, elmondja majd a többieknek már ma,
feltéve ha lejut innen valahogy, ha lehet nem törve lábat, fejet.
Elindul hát óvatosan, jobb láb a bal után, elsők és hátsók összehangolva,
ahogy azt már jó rég megtanulta, még akkor, mikor született.
Ó, de hiába minden igyekezet, óvatosság, megcsúsztak a kicsi paták,
fájdalmasan nyerített egy nagyot, a baromfiudvar összefutott,
s vitték is a hírt a gazdának, ki egy- kettőre ott termett,
ment Ferkó is, aki segített.
Így mentették meg a pacit, ki soha többet nem játszott zergéset,
csak mondta azokat a gyönyörű meséket, az erdőben élő királyról,
a tündérről, s a csodákról, a csillámló vizű kis tóról.
A többiek ámulva hallgatták, és csak sóhajtoztak nagyokat,
mert, bár szívük a hegyre vágyott, soha, senki többé fel nem mászhatott
oda, mert a kerítés útjukat állta, mit a gazda eszkábált még aznap,
Ferkó is segített sokat.