Fecó pakolgatott a műhelyben, a híres szerelő csarnokban, sok-sok emlék köti ide. Zotya nagyapjáé volt az akkor még kis bódé, szerszámokat tartott benne, kapát, ásót, kosarakat, mindent, ami a szőlőskertben használatos. Zotyával egész kis koruk óta barátok, már talán pólyásként is azok voltak, egy napon születtek, sőt, csak egy utcácska választotta el házukat. Alsóba járhattak, mikor Papó nekik adta a bódét, mert látta, hogy a két gyerek mennyire szeret ezt-azt bütykölni, szerelgetni, itt aztán kedvükre tehették nem zavartak senkit. Persze
azóta sokat változott a hely, modernizálta a két fiú, kifestette, nagyobbította, s mindig katonás rendet tartottak az időközben összegyűlt szerszámok között.
- Nyertem! Nyertem! Nyertem! Én nyertem meg az első helyet! Én vagyok az ászok, ásza! Én vagyok a csúcs! Egyszerűen fantasztikus vagyok! Láttad a sok csajt? Mind nekem gratulált! Mekkora szerencsém van! - ünnepelte magát Zotya belépve az ajtón.
- Ja, nyertél. Kár, hogy csaltál, ennek a szerencséhez semmi köze. - hűtötte le barátja, Fecó.
- Miért vagy ilyen? Nem csalás volt, csak találékonyság.
- Gondolhatod így is.
- Akkor is én nyertem! Miért nem örülsz velem? Ez volt a cél! Nem emlékszel? Azért dolgoztunk, hogy végre letöröljük a porondról azt az undok, nagyképű, agyjátszós Danit. Te is benne voltál, egy csapat vagyunk.
- Csapat?
- Miért, nem?
- Végül is. Mikor szerelni kellett, mikor bejárni a terepet, mikor segíteni az edzésben, időt mérni, kereket cserélni, esőben, sárban, hidegben veled tartani, akkor igen. A dobogón már elfelejtettél.
- Szóval, ez a baj! Ezért keserű a szád íze, ezért nevezel csalónak. Mondjuk kicsit igazad van, bocs.
- Félreértesz, és engedd, hogy befejezzem. Tényleg rosszul esett, hogy meg sem említettél, de tudod nem is az a baj, hogy ott akkor egyedül vetted át a kupát, inkább az, hogy még az imént is azt hangsúlyoztad, hogy nyertem, nem azt, hogy nyertünk. Különbség. De tulajdonképpen már nem is szeretnék részt vállalni egy ilyen győzelemben.
- Most megint, mi az, hogy ilyen?
- Tudod jól! Vagy nem emlékszel? Csaltál.
- Levágtam az utat egy kicsit. Nem nagy ügy, maximum pár másodperc előnyt nyertem így.
- Meg a rajt előtt. Mondd csak, nem hashajtót tettél véletlenül Dani teájába?
- Mi van?
- Láttam.
- Miért? Azt hiszed a Dani olyan nagyon tisztességes? Emlékezz csak a tavalyi versenyre, meg a matek dolgozatokra, a vizsgákról nem is beszélve, s azt se felejtsd el amikor a Barbi írta meg az előadását, s ő bezsebelte a dicséretet egyedül, pedig páros munka volt.
- Te meg most a nyomdokaiba lépsz.
- Ne légy igazságtalan!
- Ugyanazt csinálod.
- Nyerni akartam. Könnyen indult egy ilyen szuper bicajjal, az apjának van bőven pénze. Az én bicajom a nyomába sem ér.
- Fenéket nem! Jól összeraktuk, mi ketten. Becsületesen is nyerhettél volna, kár volt elrontanod.
- Te nem értesz semmit! Nem volt esélyem! Unom már, hogy mindig, mindenben csak a Dani a sztár! Utálom! Érted? Egyszer valakinek a
földbe kellett döngölnie! Örülök, hogy megtehettem! Végre láthattam a pofájáról lemosódni azt az öntelt vigyort. És tudod, egyáltalán nem
bánom, hogy hogy sikerült, milyen eszközzel!
- Zotya! Ez csak egy sima iskolai kerékpáros verseny volt. Nem nagy ügy. Minek ennyire felhergelni magad? Nem ér ennyit az egész..
- Nem értesz semmit! Mostantól egy új korszak kezdődik.
- Érezd jól magad.
Fecó csendben becsukta maga mögött az ajtót, amit aztán majd harminc év múlva nyitott ki legközelebb.

Novemberi, szürke, esős nap volt. Dr. Balogh Ferenc elégedetten dől hátra a székén, igazán jó hírrel várja a következő páciensét. Ő lesz ma az utolsó, így jól zárul a nap. Igaz már ide kellett volna érnie, fél négyre beszélték meg. Biztosan nem késik sokat, talán a forgalom nem kedvező.
Micsoda megdöbbenés volt, amikor a nevét meglátta a leleteken, a megbeszélés után, ami döntött a kezelésről. Először azt hitte rosszul látja, majd azt, hogy ez a Müller Zoltán nem lehet az a Müller Zoltán akit ő Zotyaként olyan nagyon ismert egykor, sőt a legeslegjobb barátok voltak. Aztán felnőttek, s mindketten elkezdték az életüket. Zotya nem hagyta abba a versenyzést, előbb kerékpárral, majd autóba ült. Néha, amikor hallotta a nevét a tv-ben, hogy ezt, vagy azt a rallyt megnyerte, csak mosolygott, és büszkeséget érzett ott belül, úgy érezte része volt abban, hogy így alakult.
A találkozásuk kissé zavarodottra sikerült, de a hangulat oldódott, hamar megtalálták a közös hangot. Aztán jött a műtét, majd kemoterápia, végül sugárkezelés. Ferenc végig Zoltán mellett volt, segített, amiben csak tudott, fogta a kezét, ha az kellett, vagy beszélgettek, máskor meg határozottan a sarkára állva szigorúan parancsba adta, hogy nem feladni.
Ferenc minden betegével így próbált a célba érni. Valahogy a tanult tudáson túl, volt egy különleges erő a birtokában, amit jól használt.
Sikerült megállítani a bajt, szerencsére időben elkapták, áttéteket sehol sem találtak.
Épp ezt akarta ma elmondani, de Zoltán nem jött el. Hat óráig várt rá, próbálta telefonon elérni, nem sikerült.
Csendben összepakolt, majd hazaindult feleségéhez és kislányához.
- Holnap szombat, elmegyek hozzá, remélem ott lesz, ahol keresem. - mondta magának félhangosan, miközben indította az autóját.

Zotya pakolgatott a műhelyben. Mikor elköltözött, a húga gyerekeire bízta a híres szerelőcsarnokot, s csak remélhette, hogy majd olyan jól érzik magukat itt, mint ők ketten Fecóval annak idején.
- Szervusz! - kicsit nyikorogva nyílt az ajtó.
- Hát te? - fordult hátra a férfi, s alig hitt a szemének, Fecó állt előtte.
- Tudtam, hogy itt talállak.
- Nem mentem el. Ne haragudj! Nem bírtam....
- Vártalak.
- Tudom. Akartam telefonálni, aztán mégse...
- Én is hívtalak. Miért nem jöttél?
- Nem akartam azt hallani.... Igazából féltem. Most is félek, és most sem akarom hallani, ne mondj semmit a kezeléssel kapcsolatban. - hajtotta le a fejét a férfi.
- Tőlem igazán nem kell félned.
- Nem tőled. Tudod, túl sokszor volt már szerencsém a versenyeken, ennél több egy embernek sem járhat.... Nézd! A srácok szépen rendben tartják a bodegát! Márti mesélte, hogy még mindig sokszor jönnek fel ide, pedig már egyik 16, másik 17 éves.
- Elmúlt az idő. Nemrég, még mi voltunk 17.
- Akkor jártál itt utoljára. Sokat gondolok rá. Igazad volt, bár akkor még nem értettem.
- Nekem is eszembe jutnak azok az évek. Mégis csak beszélnünk kellene.
- Majd hétfőn. Majd akkor tényleg bemegyek.
- Jól van, bejöhetsz a klinikára, de én most akarok valamit elmondani neked. Nyertél bajnok! Hallod? Nyertél! Negatívak a leletek!
- Ilyennel nem illik viccelődni.
- Miért tenném? Tessék, nézd meg! Látod? Hidd el! Erős vagy, és te vagy az ászok ásza, te vagy a csúcs!
- Együtt nyertünk, nélküled sehol nem lennék!
Zoltán alig hitt a szemének, átölelte barátját és csak álltak így hosszú-hosszú percekig, szavak nélkül, mégis mindent elmondva.