Cím: A harangok
Szerző: anyatka - Soós Andrea
(06-08-2010 @ 06:17 pm)
:
A folyó partján állt, a víz csillogó gyöngyeivel játszott a reggeli napsugár. A férfi még messze volt, felé sétált. A harangok játékán és a madarak csicsergésén átszűrődve hangokat hallott. Szólt valaki hozzá, de nem tudott válaszolni. Egy szúrást érzett az ujjában. Talán a rózsa tövise, amit a férfi hozott. Valaki végigsimította az arcát, megemelte a fejét, s a szájához tartott valamit. Mintha egy pohár lenne.....
Feri benézett a mamihoz, mert furcsálotta, hogy még nem kelt fel. Szólongatta, de nem válaszolt. Közelebb lépett, megsimogatta a drága arcot, verítéket érzett a hideg bőrön. Tudta mit kell tennie. Már hozta is a cukros vizet, megemelte a fejét, és kérte, igyon belőle. Nehezen, de lecsúszott az első korty, majd a második is.
- A harangok... Hallod te is?
- Csend van mami. Igyál még.
- Pedig gyönyörű. Nem vagyok szomjas, nem kell - tolta el a poharat a törékeny kéz.
- De ezt mind meg kell inni! Muszáj!
- Mennem kell. Hagyj békén!
- Majd aztán, ha megittad!
A férfi határozott hangja meggyőzte Julis mamát, engedelmesen megitta a felé nyújtott pohár tartalmát. Ancsa kukucskált be:
- Apa, mi van megint a dédivel?
- Nincs semmi baj már. Légyszíves szólj az anyunak, jöjjön be! A kertben találod.
Szedte a lábait az apró kislány, hamarosan anyjával tért vissza.
- Nem reggelizett? - nézett Éva Ferire.
- Valószínű. Nagyon alacsony a vércukor, megmértem.
- Mindjárt jövök, megmosom a kezem.
- Apa, most mi lesz? - perdült Feri elé a kislány.
- Ancsám az lesz, hogy te meg én kimegyünk a konyhába és készítünk a dédinek reggelit, míg anya segít neki átöltözni.
- Oké, megyek, csak előbb adok egy puszit mamónak. Jól vagy már mamikám?
- A te puszidtól sokkal jobban.
Julis mama hagyta, hogy Éva megmérje a cukrát, aztán kivezesse a fürdőbe. Jól esett a zuhanyozás csatakosra izzadt bőrének, és a friss ruha is, de nagyon fáradt volt, mint ilyenkor mindig. Persze tudta, hogy enni kell mielőtt visszafekszik az ágyba.
- Dédikém! Ugye finomat készítettünk apával?
- Nagyon finom, igazán! Meg is eszek mindent.
Úgy is tett. Elfogyott az utolsó falatig a szalámis zsemle és a tej is, mire Éva friss ágyneműt húzott.
- Most visszafeküdnék, ha nem baj. Tudjátok nagyon fáradt vagyok.
- Persze, menjen csak - nézett rá aggódva unokamenye.
Julis mama a konyhaajtóból visszafordult:
- Ne haragudjatok rám! Nem akartam én ekkora felfordulást. Nem is tudom hogy történt. Elfelejthettem, hogy nem ettem, és az inzulint meg már beadtam. Csak gondotok van velem.
- Dehogy! Majd eztán jobban figyelünk mi is.
" Hát persze, hogy figyelni fognak, mást sem csinálnak." Gondolta magában, miután elhelyezkedett az ágyban. Tudja ő, hogy ez csak azért van, mert szeretik, de egyre gyakrabban tehernek érezte ezt az odafigyelést.
Ez a Feri gyerek, az egyetlen unokája. Istenem! Mennyi mindent átéltek már együtt! Alig volt tíz éves, mikor a szülei autójába rohant egy másik. Azt hitte belepusztul, hiszen az egyetlen gyerekét temette. De muszáj volt élni! Nélküle mi lett volna a fiúval? Nehéz volt, sokat harcoltak egymással, egymásért, de tisztességes, jóravaló férfi lett belőle. Évi is igazán rendes, a kis Ancsa meg egy tünemény. Gyönyörű család. Nem akarna nekik rosszat!
Először véletlen volt. Még tavaly tavasszal történt, akkor kapta az inzulint. Nagyon büszke volt magára, hogy milyen gyorsan beletanult, pedig nagyon félt tőle. Mindent elmondtak neki, mire ügyeljen, mik a veszélyek. Egyik reggel azt tervezte, ideje elvetni a zöldségfélét, eldugdosni a hagymát. Gyorsan bevette a gyógyszereket, beadta az inzulint és elindult a kertbe. Már vagy öt sorral végzett, amikor olyan furcsán kezdte magát érezni. Szédült, fáradt lett, kiszáradt a szája, remegett. Hogy, hogy került a kertből a konyhába arra nem emlékezett, csak a harangokra, azokra igen. És még valamire, amit nem is tudott igazán megfogalmazni. Valami puha, meleg, biztonságérzetre, és egy arcra.
Már jócskán benne voltak a nyárban, amikor másodszorra is megtörtént, akkor hosszabb időszakra veszítette el az eszméletét. Azt mondták, hogy állítani kell az inzulin mennyiségén, mert amiatt történt. Mit bánta ő! Nem mondta senkinek, de igazából nagyon jó érzésekkel gondolt vissza erre az utazásra. Így nevezte el magában, bár a rosszullét elejét egy porcikája sem kívánta. Hányingerrel, remegéssel kezdődött, aztán szépen, lágyan belesüppedt egy puha világba. Most már felismerte az arcot is. Pali mosolygott rá, fiatalon, bajszosan, szerelmes fénnyel a szemében. A harangok meg vidáman játszottak.
Sokat álmodott erről, s már szinte várta, hogy rosszul legyen, s tett is érte, "elfelejtett" enni az inzulinos injekció után, s kezdődhetett a titkos utazás. Mondták az orvosok, hogy nem lesz ez így jó, Feriék is aggódtak. Nem is akart ő végleg elmenni, csak visszakerülni oda, vissza az időben, Palihoz.
Aztán egy reggel ránézett Ferire, s hirtelen meglátta a szemében a félelmet, amit akkor, a baleset után. Mélységesen szégyelte magát emiatt s attól kezdve igyekezett mindent pontosan betartani, hogy ne okozzon több szomorúságot. Jött az ősz, majd a tél. A napok rövidültek, a hosszú éjszakák pedig bőven adtak álmokat, visszahozva valamit a régmúltból.
Palival együtt gyerekeskedtek, együtt tanulták az egyszeregyet, együtt hordták a szénát, kapálták a kukoricát. Mindenki tudta, egymásnak lettek teremtve. Össze is házasodtak annak rendje, s módja szerint. Már hatvan éve. Igen, pontosan május hatodikán fogadtak örök hűséget egymásnak a falu templomában. Akkor is épp ilyen gyönyörű napsütésre ébredtek, mint amilyen a mai.
Pali az esküvő utáni nyáron el akarta vinni Budapestre, hogy lássa a Dunát, és el akarta vinni Esztergomba a Bazilikához. Egyszer járt ott, egy távoli rokonnál, még mikor gyerek volt. Mindig lelkesen mesélt arról, hogy élnek a nagy városban az emberek, hogy milyen gyönyörű ott minden, kéken, csillogóan kanyarog a vén folyó. De a háború nem engedte, Pali is megkapta a behívót. Istenem! Julis sírva rimánkodott, szökjenek el, bújjanak el! Pali nyugtatta:
- Mennem kell, nem tehetek mást. Ne félj, visszajövök ha vége a háborúnak, s akkor elviszlek én oda, ahol a Duna kanyarog, ott állunk majd kéz a kézben, szólnak a Bazilika harangjai, mi meg csak nevetünk ezen az egészen.
El akarta hinni, már csak azért is, mert pár hét múlva kiderült, gyermeküket hordja a szíve alatt. Meg is írta Palinak, de válasz helyett más érkezett. Értesítés arról, hogy Pali már soha nem ér haza, elesett harc közben. Húsz évesen özvegyen szülte meg Annát. Sokan tanácsolták, keressen maga mellé valakit, még fiatal, de neki nem kellett más. Történhetett volna másképp is, de már így is jó. Felnevelte a lányát, az unokáját, megismerhette a dédunokáját is.
Hiába jött el megint a tavasz, hiába csiripeltek a madarak, Julis mama úgy érezte elfáradt, itt az út vége, teljesítette amit az élet megkívánt tőle, Feri boldogul már nélküle is.
Hívták a harangok, a kanyargó vén Duna, és Pali.
(1058 szó a szövegben) (1045 olvasás) 
|
