Egyszer, mikor még piros vonatok jártak mifelénk, és a kalauz a nagy bajuszos Pista volt, na akkor történt ez az eset, amit most elmesélek nektek.
Épp kedd reggelre virradt, pont hétfő után, szerda előtt, amikor megérkeztek az utasok, elfoglalták a szokásos helyüket, s várták, hogy Pista feltegye a sapkáját, beléfújjon egy nagyot a sípjába, aztán vígan pöfögve elinduljanak a városba. Mindezt szépen, sorban meg is tette a Pista, a kobakjára került a kalauzsapka, s olyan hangosan füttyentett a sípjával, hogy még a süket Tóni is meghallotta, pediglen az a falu másik végiben lakott. De a vonat nem mozdult! Egy tapodtat sem! Még egy araszt sem! Ilyen még nem történt, mióta világ a világ, mióta Nekeresden vonat jár. Sőt! A nekeresdi vonat soha nem késett, mindig jól végezte a dolgát, akár esett, akár fújt, vagy éppenséggel a nap sütött. Minden reggel pontban, mikor a kakukk nyolcat rikkantott elindult a városba, s mikor kilencet, indult is vissza a kis faluba, s ezt az utat megtette még háromszor napnyugta előtt.
Kitüntetést is kapott Pista a munkájáért a legutóbbi Tavasz Ünnepen. Maga a Legfőbb Állomások Parancsnoka jött el Nekeresdre, hogy gratuláljon neki. Na, azóta a legény bajsza még hetykébb, még pödröttebb lett, mint addig volt.
Hogy ezen a kedden mi történhetett, azt senki nem tudta!
Kérdezősködtek is az emberek:
- Na, Pista, mi lesz?
- Mikor indulunk már?
- Azaz! Mikor? Mindjárt nyit a piac, nézd a zöldségeimet, teljesen elkókadnak mire odaérek! – mutogatta a kosarát Bözsi néne.
- Nyolc óra! Benne van a menetrendben! Ha nem indulunk íziben, panaszt teszek! – szigorú hangján dörrentette Pontos úr, és megigazította a nyakkendőjét.
- Mindjárt utána nézek – szabadkozott Pista, és sorra vette mi lehet a baj.
1. A kakukk eldanolta a nyolc órát. Rendben.
2. A jelzőlámpa zöldet mutat. Rendben.
3. Az utasok mind a helyükön ülnek. Rendben.
- Tehát akkor miért nem indulunk? – ráncolta a homlokát, majd lemászott a vonatról s el kezdte számolni a kocsikat:
Egy, a leghátulsó.
Kettő a középső.
Három, a legelső.
- Na, hát ez is mind megvan! Akkor meg mi hibádzik? – törte a fejét erősen.
Járt le és föl, majd föl és le, aztán egyszer csak a homlokára csapott. A Kisfiú, aki pont akkor nézett ki a vonat ablakán, azt hitte, tán egy óriási szúnyogot ütött nyakon éppen. Meg is ijedt egy cseppet, nem sejtette eddig, hogy a Pistának ekkora ereje van. Ennél már csak Pista ijedt meg jobban, mert tudta ugyan, hogy mi a baj, de arról fogalma sem volt mihez kezdjen.
- Emberek! Eltűnt a mozdony! – kiáltotta el magát teljesen kétségbeesve.
- Az meg hogy lehet kérem? Hol itt a rend? Hol a fegyelem? - ráncolta a homlokát Pontos úr, és megigazította a nyakkendőjét.
- Ajjajjj! Most akkor mi lesz? Ez valami átok, valami babona! – kárált Bözsi néne.
- Tudom már! Kérjük meg az izmos Gyurkát! Az olyan erős ember, biztosan elhúzza a vonatot a városig- szólalt meg Gazsi.
- Á, az nem jó! Nincs itthon a Gyurka, a cirkusszal járja az országot – legyintett Bazsi, aki mellette ült.
- Kérem szépen! Ez tűrhetetlen! Tessék megoldani a problémát! Fontos dolgom van a városban, én nem érek rá itt üldögélni! – Pontos úr mérgesen forgatta a szemeit, és megigazította a nyakkendőjét.
- Megvan! Menjünk el a Tónihoz! Biztosan ád egy szamarat, majd az elhúzza a vonatot a városig – Gazsi nagyon büszke volt az ötletére.
- Ugyan már! Tóni sincs otthon, nem ám a szamár! – ingatta a fejét Bazsi.
- Ajjajjjajjjajjj! Mi lesz most velünk? – jajgatott Bözsi néne.
- Talán, az lenne a legjobb, ha megkeresnénk a mozdonyt.
- Csitt! Mintha valaki szólt volna – nézett körbe Pista.
- Csak én….
- De ki az az én s mit mondtál az előbb?
- Csak azt, hogy tán meg kell keresni a mozdonyt – állt fel a Kisfiú, hirtelen csend lett és minden szempár rá szegeződött.
- Tényleg! De ki keresse meg?
- Te Gazsi! Mért kérdezel ilyeneket? Csakis Pista, hiszen az ő dolga! – fordult barátjához Bazsi.
Nem is tehetett mást Pista, mint nyakába vette a lábait, és nekiindult a keresésnek.
Először megnézte az állomás mögött, majd benézett a váróterembe, aztán meg körbejárta a peront. Nem találta. Elgyalogolt az alagúthoz is, de hiába. Bizony vakargatta a bajuszát, mert halvány lila dunsztja sem volt, most mitévő legyen. Ahogy így bandukolt, egyszer csak valami pirosat látott a szomszédos búzamező közepén.
- Á, biztos csak pipacsok – mormogta maga elé és fordult egyet a sarka körül, hogy visszafelé vegye az irányt az állomásra, amikor valami hangot hallott, pontosan a mező felől. Olyan volt, mintha valaki sírna. Elindult hát a hang irányába, s ahogy közelebb ért, már látta is, hogy bizony nem pipacsok piroslanak arrafelé, hanem a mozdony szomorkodik a búzatábla közepén.
- Hát te meg hogy kerültél ide?
- El akartam menni világgá, de a síneket csak eddig tetted le.
- Tényleg! Már el is felejtettem.
- Nem csak ezt felejtetted el.
- Jó, igazad van. Tegnap este elfelejtettem lemosni rólad a port.
- Nem csak tegnap este.
- Ugyan már! Csak azt ne mond, hogy nem törődöm veled! Most is! Most is téged kereslek, az utasok, meg csak várnak. Nem is tudom, mi lesz! Oda a dicsőség, oda a hírnév!
- Csak ez a fontos neked? Félted azt a híres kitüntetésed!
- Igenis, féltem! De nem csak az enyém, a tiéd is.
- Ezt nem is tudtam. Soha nem mondtad egy szóval sem. Sőt! Mióta megkaptad, nem is szóltál hozzám igazán.
- Ugyan! Minden nap felsoroltam neked, hogy ki miért megy a városba.
- Na igen, de csak ennyit. Nem emlékszel, hogy azelőtt milyen sokat beszélgettünk, nevettünk? Nem emlékszel a tervünkre? Azért is kezdted el lerakni a síneket, hogy egyszer majd el tudjunk együtt menni az Üveghegyhez.
- Sok a dolgom mostanság. Na, gyere szépen vissza az állomásra, az emberek nagyon türelmetlenek!
- Nincs kedvem, nem megyek.
- Nem teheted ezt! Ez a dolgod!
- Igazán? Régen nem munka volt, nem dolog….
Pista lehajtotta a fejét, hiszen tudta, így van ez. Tényleg megváltozott minden a Tavasz Ünnep óta. Nagyon szégyellte magát és olyat érzett, amit már rég nem, ott bent a szíve tájékán valamit, ami elindította a könnyeit is.
- Bocsáss meg nekem kérlek! Megígérem, hogy eztán nem csak a kitüntetésemet fényesítem, hanem a barátságunkat is.
Az utasok megtapsolták őket mikor visszaértek az állomásra, sőt még a kalapjukat is feldobták egészen az égig, már akinek volt olyanja, mert például a Gazsinak nemhogy kalapja, haja sem volt.
Csak Pontos úr bosszankodott:
- Na végre! Ez példátlan! Ha most rögtön nem indulunk, én kérem, leveszem a nyakkendőmet!
- Hát tegye azt! Úgysem áll jól magának! – sietett segítségére Bözsi néne.
S lássatok csodát! Pontos úr mérge rögvest tovaszállt, mihelyst megszabadult a nyakában lógó kockás ruhadarabtól. Sőt! Olyan történt, ami eddig még soha! Először csak mosolygott csendesen, majd hangos kacagásba kezdett, a végén még táncra is perdült örömében.
Aznap már nem indult el a vonat az állomásról, helyette Barátság napot tartottak, amit azóta is minden évben megünnepelnek Nekeresden.
Pista megépítette a vasutat egészen az Üveghegy lábáig, s még ma is róják a kilómétereket kedves barátjával a mozdonnyal.
Ha egyszer arra jártok, üljetek fel a piros vonatra, ígérem nem bánjátok meg! Hihettek nekem tudom mit beszélek, hiszen én is gyakran utazok velük.