Indultál balra, én mentem jobbra.
Isten hozzád! senki sem mondta.
Némán figyeltek az útszéli kövek,
torkomban keserű, megfagyott könnyek.
Kerestem, s találtam gyönyörű álmot,
hittem, hogy megkaptam a hétszín virágot.
Óvtam kincsemet, hisz átölelt az élet,
aztán egy nyári délután kicsúfolt a végzet.
Ott álltál megint a hídon, mint rég,
én már másnak fogtam a kezét.
Mi mentünk balra, te pedig jobbra,
Isten hozzád! senki sem mondta.
Út szélén a kövek meséket súgtak,
múltbéli könnyek szívembe haraptak.