Cím: Szabadon
Szerző: anyatka - Soós Andrea
(04-10-2011 @ 08:13 pm)
:
A szivarfa árnyékában üldögélt. Hátát a fa törzsének támasztotta, kezében könyvet tartott, mintha olvasna, de gondolatai másutt jártak.
Mellette, a piros-fekete kockás pléden heverészett Szundi, a lusta házi macska.Szunyókálásából nem tudta semmi kizökkenteni, néha-néha felnézett, pislantott párat, majd elégedetten konstatálva, hogy körülötte semmi sem változott, hamarosan álomba zuhant ismét. Gazdája mosolygott ezen, biztos volt benne, hogy kedvence a sajttal-tejjel folyó macska Kánaán környékén járhat.
Régen esett meg vele, hogy leterítette ide ezt a plédet, és semmivel nem törődve adjon magának egy kis időt. Most, hogy a gyerekek csak este jönnek haza, s a férje sincs itthon, úgy döntött megteheti.
Jó volt itt üldögélni, és semmit sem csinálni. A nyugalom, ami körülölelte, elfeledtette a világ zajait.
Itt egyszerű volt minden, természetes, magától értetődő. Nem voltak kérdések, így válaszokra sem volt semmi szükség. Itt nem kellett magyarázkodni, nem kellett senkivel és semmivel harcolnia, még saját magával sem. Itt nem kell döntéseket hozni, felelősséget vállalni. Itt nem anya, nem feleség, nem munkatárs, csak egész egyszerűen önmaga lehetett.
Talán ez a szabadság? S vajon meddig tart, meddig tarthat? Az első felhőig, ami eltakarja a Napot? Vagy, mondjuk, ha itt ül egészen addig, míg a sárga-vörös falevelek sátrat vonnak fölé, addig is kitarthat ez az érzés? Más itt a kérdés. Vajon megtehetné-e? Itt maradhatna? Egyértelmű a válasz: nem.
Elsősorban nem azért, mert nem őszi időhöz öltözött így nyár derekán, s valószínűleg fázna ebben a trikóban és sortban. S nem is az egyéb felmerülő emberi szükségletek miatt nem tehetné meg.
Senki nem lehet ilyen önző.
Ahogy idáig jutott, már érezte is gyomrában azt az ismerős érzést, amit akkor érzett, ha mondjuk nem lett kész délre az ebéd, vagy csúszott a munkájával, esetleg eggyel kevesebbet mesélt a fiainak, vagy amikor nem volt kedve takarítani. Lelkiismeret furdalása volt.
Itt üldögél, csak lopja a napot, helyette számos fontosabb dolgot is csinálhatna. Mondjuk megsüthetné azt a diós süteményt, ami a gyerekek kedvence, vagy megvarrhatná a férje elszakadt nadrágját. Már majdnem felállt, hogy visszainduljon a házba, de meggondolta magát.
Ennyi neki is jár. Egyébként is, micsoda hülyeség ez a lelkiismeret furdalásos dolog! Összedől vajon a világ, ha fél órával később ebédelnek?
Azt nem mondhatja, hogy ez egy olyan hagyományféle, ami a családjukban anyáról leányra szállna. Anyja aztán soha nem foglalkozott azzal, hogy harangszóra terítve legyen az asztal, ettek, mikor kész lett. Lehet, hogy neki volt igaza.
Miért ne üldögélhetne többször itt? Mondjuk minden vasárnap, mosogatás helyett. S miért lenne ez önzőség? A fenébe is! Kellenek ezek a kis szabadságok ahhoz, hogy mindenhol meg tudjon felelni. Meg kell tanulni letenni azt a terhet, amit hol kevesebbnek, hol elviselhetetlenül soknak érez.
Kell egy kis sziget a lelkének, ahol megpihenhet.
Az örökös szabadságot nem tudta elképzelni. Elveszítené az értelmét, hiszen ha nincs hétköznap, akkor az ünnepnap semmit nem ér. Ugyanez a helyzet a szabadsággal is, kötöttségek nélkül. Valahol meg kellene találni az egyensúlyt.
Az órájára nézett, mindjárt hat.
- Gyere Szundi! Főzünk valami vacsorát a fiúknak.
A macska előrenyújtóztatta mellső lábait, egyet-kettőt élesített a karmain a pléd bánatára, majd kecsesen szökkent egyet, és villámgyorsan felkapaszkodott a szivarfára. A legalsó ágra telepedett, és folytatta, amit a pléden elkezdett, dorombolva elaludt.
(509 szó a szövegben) (947 olvasás) 
|
