őrizni a szépet, feledni, mi rossz volt...
Csendítek nappalokat szélparipák hátán,
tovatűnt szabadságom, valahol vársz rám?
Lejárom érted a lábamat térdig,
azt sem bánom, ha sebektől vérzik.
Ha csontom is gyulladt, hegesedik,
keselyűk szava fülembe élesedik.
Száraz homok a szemem és torkom,
szomjúságom könnyeimmel oltom.
Marjon, fájjon a lélek is,
ha kell, kiállom évekig!
A tudat hasad- szétesik,
s meggyötörnek a rémeik...
Átkozott bolond vagy, esztelen!
Szellős ruhámat engedem
a tövisbokrokkal játszani...
Nem akarok többé ártani!
Szerelmet könnyekért váltani...
Majd elviszem szóim a hegyeknek.
Szétszórom mindet. Keresd meg!
Baljós hazában eretnek a gondolat,
ha nyújtanám feléd a jobbomat ?
Tiszta életű, nemes e szándék.
Meggyötört már úgy is száz, meg száz év...
Tekinteted, még mindig gyanakvó,
Talán önmagadra is haragszol,
szavaid is csak panasz-szók...
Testünkben elfogyunk idő előtt,
kicsúszhat lábad alól az ősi föld
Érte verítéked boldogan adod.
Ám nem lehet rab a gondolatod...
Szárnyalhat égig, lelked is szabad,
ha hegyeken fut végig, kínja szakad.
Kettétörnek kárhozat-láncai,
kisimulnak az áldott föld ráncai.
Bár nehezen bírod, talán el is szaladsz.
Visszatérnél, de szégyelled magad
ha emlékeid el is viszed."De a kő marad"...