Az elveszetthez
Elkerülsz, tudom. Az éhem összemar,
hozzád feszít szerelmes némaságom,
és a büszke vágy, hogy visszajössz hamar
ág hajlatán, apró, fehér virágon,
hóba lépett, könnyed nyomokba írtan,
vagy sárban úszó tetszhalott levélen...
Csodáid, - álmaim - tán mégse bírtam,
s kényszerít a tél önmagam felélnem.
Üres vagyok. Hogy várhatnálak szebben,
mint úgy, hogy újra megtanítasz lenni,
fényes időket élni képzeletben,
újra szállni... most felzabál a semmi,
s csak rettegem hiányod, messzeséged.
Csókodra vágyom újra, bárhogy éget.
|
|