Nincsenek hősök
Hepp Béla: Nincsenek hősök
Nincsenek hősök, végül mind feladta.
Zárt sorokba róva a Dunának mentek,
sok kopott kabátú, tévelygő ebadta
mint megannyi árnyalak, úgy jelent meg,
s mint ki reménytelen, elátkozott kort lát,
vonultak a vízhez bontani vitorlát.
Nincsenek hősök, csendesek az utcák.
Hol egykor őrjöngve kiáltottak halált,
az éjverte csenden térdig túrva jutsz át,
aszfaltrajz se rezzen, az idő is megállt,
és mintha messzire néznének a házak,
nézik a távozót, nincs itt, aki lázad.
Nincsenek hősök, mennek a tengerig.
Kabátszárnyak szállnak nyugatnak, keletnek.
Amit nem találtak, majd máshol meglelik;
megannyi hithagyó, átkozott eretnek,
magukra maradtak. Magunkra maradtunk,
sűrű eső áztat, mocsárvíz alattunk,
nincsenek hősök, sírni lenne kedvem...
vagy csak egyet látni újra,
képzeletben.
|
|