Konok kezeimmel
húzom magamra a földet,
s talán soha többé
nem ontok magamért könnyet.

Ne is lássatok már!
Bujdoklásom sötét verme
kínokkal telve vár,
s az ajtó döng... rám eresztve.

Börtön bűzhödt falán
gyűlnek az elmálló jelek,
s egy nyomasztó sarok
őrzi bús képzeletemet.

Láncai csörrennek,
ha egy gondolat megmozdul;
szabadulni vágyna,
de az ajtónál őr lapul.

Nincs innen menekvés,
s a Nap ide már nem ragyog,
mert a börtönőr is,
jaj! – hiszen az is én vagyok!