A történet alapja valós, de, hogy ez a mag merre van e mesében, az csak maradjon az én titkom!

Egyszervolt holnemvolt, hetedhét határon innen, élt egy kedves, csinos fehérnép, kinek neve legyen, mondjuk Málika!
Egyszer ellátogatott – volna – hetedhét határon túlra, de majdnem eltévedt. Útbaigazítást kért hát egy határon túli jóképű idegentől (ő meg legyen Adorján), aki szívesen kalauzolta mindenfelé, hogy később se tévedjen el.
A nagy és sok nevezetesség felfedezése közben – ahogy egy meséhez illik – egymásba is szerettek. Adorján megkérte Málikát, hogy legyen szerelmetes felesége, s a határon túlból, legyen immár innen.
Össze is házasodtak, s éltek sok évig boldogan, szerelmük gyümölcsei pedig ott toporogtak körülöttük mindhárman. Nagy szeretettel és tisztelettel csüngve szavaikon, hisz a szülők is ilyenek voltak egymással.

Ám történt egy napon, hogy Adorján egy reggelen fehér – ló helyett – zsigulijába pattant, s ment intézni a család dolgait. Gondolatban rendezgette az intéznivalók sorát, s izgult, hogy még a piacra is eljusson, hisz boltjukban kezdett elfogyni a zöldség.
Sajnos nem vette észre, hogy egy fekete volga őrült iramban közelít felé (amiben egy pártvonalon valamikor magas lóra ültetett, most épp kissé beszeszelt pasas ült) és összeütköztek.
Jöttek a mentők, a szeszes-volgás szinte azonnal meghalt, mert a biztonsági öv becsatolását elfelejtette, a csattanást követően kizuhant a kocsiból, ami viszont rajta landolt. Adorjánt nagy nehezen kiszedték az összegyűrődött autóból, s rohantak vele a kórházba.
Tulajdonképpen az életét sikerült megmenteni, de az ár bizony magas volt. Deréktól lefelé megbénult, s örök életére kerekesszékbe kényszerült.
Szegény Máli-asszony mindennap vitte a finom hazai ebédet, s önmagát is megpróbálta díszbe öltöztetni, hogy a férje minél gyorsabban gyógyuljon. Csak amikor már visszafelé jött, akkor siratott keservesen, de mire hazaért, újra mosolygós volt, hisz gyerekei várták a friss híreket szeretett apjukról.
Végül hazakerült Adorján a kórházból, s egy idő után még a boltban is be tudott segíteni, úgy megtanulta kezelni a szinte hozzánőtt kerekesszéket. Otthon is egész jól elboldogult vele, s a család hozzászokott az újabb „kerék”-vágányú élethez. Boldogok voltak, hisz együtt lehettek és szerették egymást, vidám és kacagós volt mindig a házuk, barátaik is megszaporodtak, szeretetük melegében megpihenni.
Adorján minden este begurult a gyerekek szobájába, hogy együtt adhassanak hálát Istennek a megmaradt közös életükért. Azután ők is elvonultak hálószobájukba.
Már évek teltek el a baleset óta, s Adorján kezdett rájönni, hogy hiába maradt épen a két keze, amivel ölelhet, s szája, amivel csókolhat, asszonyának bizonyára más is hiányzik. Mivel mindig őszintén beszéltek egymással, ezt is kitárgyalták alaposan. Szerelmük már kicsit megfakult, de az egymás iránt érzett szeretetük egyre csak nőtt.
Málikának egy helyes fiatalember hordta az árut a boltba, aki szívesen beszélgetett Adorjánnal is, sőt a gyerekek is elfogadták barátjuknak, velük is gyakran játszott. Ő volt Vencel.
Egy idő után azonban már nemcsak barátságot érzett tűzrőlpattant főnöknője iránt, hanem mást is. S a fiatalasszony szívét is megbizsergette az ifjú kedvessége, s a szemeiből felé áradó vágyat is érezte állandóan.
Észrevette ezt a férj is. S bár szíve titkon fájt, de lelkében elrendezte magával ezt a dolgot, hiszen nagyon szerette feleségét!
Egy este aztán a gyerekek lefektetése után, ezt töviről hegyire ki is beszélték. Málika magába nézve megállapította, hogy időnként rá is rátör a vágy, de ő mindennél jobban szereti a férjét és három gyerekét. Egy kérdés zakatolt agyában, s ezt férjének is feltette:
- Mi lesz, ha szerelmes leszek belé?
Adorján ült szomorúan, hisz ez a kérdés benne is megfogant már. Végül ezt mondta épphogy hallhatóan:
- Ha megtörténik, csak arra kérlek, hogy ne vidd el a gyerekeket, és a kezedet is szeretném időnként megfogni – különben meghalok!
Az asszonynak majd a szíve szakadt ki ezeknek hallatán.

Telt múlt az idő, s bizony Vencel és Málika összeszerelmesedtek. Gondolataikat már szinte ki sem kellett mondani, annyira ismerték egymást. Mindkettőben ott dübörgött a kérdés: mi lesz velünk?
Néhány hétig a bolt zárva volt, mert egy kis átrendezés és tatarozás már éppen ráfért. Míg folyt a munka, a fiú szinte állandóan a család vendége volt. Nagyon sokat beszélgetett Adorjánnal is. Sokat tanult tőle – bölcsességet, emberismeretet, s egyre jobban tisztelte a férfit.
Málika látta elmélyülő barátságukat, s egyre erősebb elhatározás érlelődött benne.
Amikor a bolt újra eredeti fényében, sőt még annál is inkább – ragyogott, a fiatalasszony s Vencel együtt töltötték fel áruval a boltocskát. Napokig mindenhová együtt mentek, s a boltban is csak ketten voltak, a polcokat megpakolandó.
Sokat, nagyon sokat beszélgettek. Szerelmesek voltak egymásba, s ezt egymás tudomására is hozták. Viszont ártatlan puszikon kívül nem engedélyeztek maguknak többet, pedig belül tombolt a vágy mindkettőjükben.

Vencel a barátjának tartotta Adorjánt, s végtelen tisztelete nem engedte meg, hogy az önmaga állította korlátot átlépje az asszony felé, ezért óriási erőfeszítéssel harcolt a belsejét majd szétrobbantó szenvedéllyel.

Málika is küzdött önmagával, pedig olyan jólesett volna az ifjú karjaiba belehullni, s végre átadni magát a testét elborító tűznek.
Őszinte szeretettel ragaszkodott férjéhez, s nem akart neki fájdalmat okozni – bár Adorján sokszor bíztatta őt, hogy lépje át e határokat, de nem vitte rá a lélek. Folyton az járt a fejében, hogyha kiderülne róluk ez a viszony (márpedig biztosan kitudódna), férjét lenéznék az ismerősök, sőt lehet, hogy a barátok is, s ettől már csak egy apró lépés volt a gyerekek mindent meglátó és megítélő szemei előtt való szégyenkezés.

Így aztán mindenki egy kicsit boldog is volt, meg boldogtalan is, történetük is folytatódik majd valahol... valamikor...