Ha már szíved falán
tapéta a jelmez,
s belülről sem te vagy,
- ez egy kissé perverz!
Idegen alakok szavai
a te szádból beszélnek,
s ha végül a szerepek
lelkedre ráégnek,
többé nem szabadulsz.
S az álarcok csak egyre gyűlnek,
már érzelmeid is kihűlnek,
de valahol belül
talán ott vacogsz egyedül.
Mit védelmül húztál magadra,
rátelepszik majd ajtóra, falakra,
minden tükörből
más arc néz vissza rád,
s bár lesz ezer megunt,
tarka ruhád, félredobnád
egyetlenegyért, hogy végre
didergő lelkedet felöltöztesd,
s a megkérgesedett álarcokat
magadról – mind lesöpörhesd!